F. KAFFKA MARGIT: ÉN, SZEGÉNY– – –
F. KAFFKA MARGIT: ÉN, SZEGÉNY– – –
Két szemem erővel feszítettem nagyra, kerekre: nézzen!
És ösztökéltem a lelkem, hogy serkenjen, kaput nyisson!
S buzgón azalatt az ujjaimon számláltam titkon
Hányféle a szín, ihlet, íz, – és hánnyal vagyok már készen?
– Hol képvetítő-szereit beigazítja e lét, odamentem
S csavartam én is a gépen. „Más!” – Hogy a hangját halljam,
Sok néma, leláncolt, bús dolgot megütöttem. Szisszentek halkan,
S én bensőm húrjait konokul, kitartón e közbe figyeltem.
És ösztökéltem a lelkem, hogy serkenjen, kaput nyisson!
S buzgón azalatt az ujjaimon számláltam titkon
Hányféle a szín, ihlet, íz, – és hánnyal vagyok már készen?
– Hol képvetítő-szereit beigazítja e lét, odamentem
S csavartam én is a gépen. „Más!” – Hogy a hangját halljam,
Sok néma, leláncolt, bús dolgot megütöttem. Szisszentek halkan,
S én bensőm húrjait konokul, kitartón e közbe figyeltem.
Idéztem a férfiút. Milyen látása, ereje, hite? Szava
Ha összeszorítja düh, bolond könny, – vágy rezgeti, s álom?
S kérdém: milyen a „szerelem” ködétől fátylas arany-esőbe szitálón
Mondjuk: egy temető; alkony; hajó; víz; kis tanya-szoba?
– Cserébe adnom is kellett oh, sokat; éjet és évet, –
S jött sok megtervezett idyll; közhely, futó;
Perc, habgolyó; és szó, altatni akaró, –
De tükrös, éber szemem kerekre-nyitottan csak nézett.
Ha összeszorítja düh, bolond könny, – vágy rezgeti, s álom?
S kérdém: milyen a „szerelem” ködétől fátylas arany-esőbe szitálón
Mondjuk: egy temető; alkony; hajó; víz; kis tanya-szoba?
– Cserébe adnom is kellett oh, sokat; éjet és évet, –
S jött sok megtervezett idyll; közhely, futó;
Perc, habgolyó; és szó, altatni akaró, –
De tükrös, éber szemem kerekre-nyitottan csak nézett.
S szóltam: „Bizonnyal adhat nekem valamit kép, ember, táj, városok!”
– Lám, sok, idegen arc. Szemek! Sok párás lélekablak;
Utcák, új hidak, ó-templomok! Csak valamit ki ne hagyjak!
S eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok. –
– Képmás, ha rejti előlem titkát szép, ősi mosollyal az ajkán,
Remélve s szívdobogva órákig állok előtte s kikönyörgöm, kivárom;
Végighúzom a tenyerem sok régi tanagrai kis márványkirályon, –
Óh, – most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán.
– Lám, sok, idegen arc. Szemek! Sok párás lélekablak;
Utcák, új hidak, ó-templomok! Csak valamit ki ne hagyjak!
S eltökélten minden kriptát, csukott szobát kinyittatok. –
– Képmás, ha rejti előlem titkát szép, ősi mosollyal az ajkán,
Remélve s szívdobogva órákig állok előtte s kikönyörgöm, kivárom;
Végighúzom a tenyerem sok régi tanagrai kis márványkirályon, –
Óh, – most a dolgokat mind kimozdítom. Mögöttük valami van tán.
– – – De nem lelem!
Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen. –
Én átkozott üvegvalóm csak átereszt szint, fényt és árnyat,
Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak
Én – – –! Egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés béna idegre, – ha rámhat
Tudom, az elevenig soha, soh’sem ér.– – –
Hol az én életem? Mi az élet nekem, – mit ér? – –
Énbennem vak, siket az Ige és gyökértelen. –
Én átkozott üvegvalóm csak átereszt szint, fényt és árnyat,
Énbennem befelé fakadott piros hólyagsebe az életláznak
Én – – –! Egy-egy nyilalló perc, mint fénysejtés béna idegre, – ha rámhat
Tudom, az elevenig soha, soh’sem ér.– – –
Hol az én életem? Mi az élet nekem, – mit ér? – –
