NAGY ZOLTÁN: ZENEKARI HANGVERSENY
NAGY ZOLTÁN: ZENEKARI HANGVERSENY
Ez az a csend, a termő, isteni,
Melyre szivem meg-megrebbenve vár.
Televény csend, a humusz ez, amelyben
A dalok magva el van vetve már.
Most csirázik az áldott föld alatt;
Egy-egy hang szökken, társit meg se várja,
Fuvolaszó kacskaringós indája
Ébentörzséről gyorsan leszalad
Egy percre csend, és int a bűvös pálca:
S szökken s hajt galyat, levelet hozót,
S bimbózik, nő, nő sűrű hangbozót,
S indul a dongó vaddarazsak tánca.
S a sűrűből meg-megvonalgó testtel,
Mint aki tudja, hogy a halódó esttel
Kietlen csöndben meg kell halnia,
Mint szomorú, haláltusáját vivó,
Halálra bűvölt gangesz-parti kigyó
Kuszik elő a bús melódia.
Nézem, s két szemem könnyben uszik már.
Micsoda bánat táncol itt előttem?
Kié? Miért? S meggörnyedek erőtlen,
Mint aki halk, szomorú hirre vár.
S érzem, a kigyó közeleg felém,
Kelti mi bennem eltemetve volt;
Gyűrüs teste a szivemre csavarva…
S mint kétségbeesett síp a zenekarba’,
A gyötrött lélek bennem felsikolt.
Hisz ezt a kínt én régen ismerem;
Hisz ez a kezem régi reszketése!
Hisz ez a régi, gyűlölt szerelem,
Keserű ráncok homlokomra vésve!
Hisz ez a régi ezer rettegés,
Mely dögmadárként szívem estét várja
S a régi a csend, mely most elterűl,
Melyben a kígyó lassan elmerűl,
Míg összecsap felette szennyes árja.
Melyre szivem meg-megrebbenve vár.
Televény csend, a humusz ez, amelyben
A dalok magva el van vetve már.
Most csirázik az áldott föld alatt;
Egy-egy hang szökken, társit meg se várja,
Fuvolaszó kacskaringós indája
Ébentörzséről gyorsan leszalad
Egy percre csend, és int a bűvös pálca:
S szökken s hajt galyat, levelet hozót,
S bimbózik, nő, nő sűrű hangbozót,
S indul a dongó vaddarazsak tánca.
S a sűrűből meg-megvonalgó testtel,
Mint aki tudja, hogy a halódó esttel
Kietlen csöndben meg kell halnia,
Mint szomorú, haláltusáját vivó,
Halálra bűvölt gangesz-parti kigyó
Kuszik elő a bús melódia.
Nézem, s két szemem könnyben uszik már.
Micsoda bánat táncol itt előttem?
Kié? Miért? S meggörnyedek erőtlen,
Mint aki halk, szomorú hirre vár.
S érzem, a kigyó közeleg felém,
Kelti mi bennem eltemetve volt;
Gyűrüs teste a szivemre csavarva…
S mint kétségbeesett síp a zenekarba’,
A gyötrött lélek bennem felsikolt.
Hisz ezt a kínt én régen ismerem;
Hisz ez a kezem régi reszketése!
Hisz ez a régi, gyűlölt szerelem,
Keserű ráncok homlokomra vésve!
Hisz ez a régi ezer rettegés,
Mely dögmadárként szívem estét várja
S a régi a csend, mely most elterűl,
Melyben a kígyó lassan elmerűl,
Míg összecsap felette szennyes árja.
