Arménia!
Arménia!
I.
Szállnak a felhők és útközbe' megállnak.
(– Látja a hajnalt, aki nem tud elaludni. –)
Lassan hajnalodik. S két izmos kovács
Súlyos pörölyökkel kezdi üzletét.
(– Látja a hajnalt, aki nem tud elaludni. –)
Lassan hajnalodik. S két izmos kovács
Súlyos pörölyökkel kezdi üzletét.
Sötét a tér még, de halkúl a tenger.
S hol az éji halász már útjáról visszatért,
A sötét öbölből kolduló barátok
Hosszú kosarakban hordják a halat.
S hol az éji halász már útjáról visszatért,
A sötét öbölből kolduló barátok
Hosszú kosarakban hordják a halat.
Sötét a tér még, de halkúl a tenger.
S az égő forrásoknak vörös tüze sárgúl.
S a derengő világnál sötét tömegeknek
Borzasztó uralma kezdetét veszi:
S az égő forrásoknak vörös tüze sárgúl.
S a derengő világnál sötét tömegeknek
Borzasztó uralma kezdetét veszi:
Ki állandóan figyelt egy csillagot,
Egy háztetőn zord érckatona áll,
Szembe' van a fölkelő nappal,
S ha lemegy a nap: sötétbe marad.
Egy háztetőn zord érckatona áll,
Szembe' van a fölkelő nappal,
S ha lemegy a nap: sötétbe marad.
II.
Beteg, bús lelkem rokona, bús, alvó kikötő, hol derengő fénynél
Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek,
S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre mered,
S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamossan…
…De jaj, rendületlen áll a sötét látomás, mint fekete angyal, ki zajtól sem riad,
És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran,
És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre:
Halkan, halovány kísértetek járnak: éber hajósok és sárga tüzek,
S őrt áll egy fekete katona magosan, s mint fekete angyal az égre mered,
S két átkozott patak forr a hegyekről, dörgő patak párhuzamossan…
…De jaj, rendületlen áll a sötét látomás, mint fekete angyal, ki zajtól sem riad,
És eljövendő bajokat sejtet, állván komoran,
És őrködik a táj felett, mert ő a változások őre:
Arménia! Lelkem bölcsője, beteg vagyok én s szörnyűket álmodom,
S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik szivemre alá,
S a bántott lélek menekül s vidékeid vánkosára lehajtja fejét,
S míg kék, világos egeden megülnek a fekete felhők,
Hol nincs fény, csak keskeny, sárga tüzek, – álmatlan, szegény szeme lecsukódik,
S elalszik a homályban.
S a sötétség lassan, mint meleg nehezék ereszkedik szivemre alá,
S a bántott lélek menekül s vidékeid vánkosára lehajtja fejét,
S míg kék, világos egeden megülnek a fekete felhők,
Hol nincs fény, csak keskeny, sárga tüzek, – álmatlan, szegény szeme lecsukódik,
S elalszik a homályban.
