Laczkó Géza: ÖZVEGY ESZTEGÁR DOMOKOSNÉ
Laczkó Géza: ÖZVEGY ESZTEGÁR DOMOKOSNÉ
Amint a völgy-teknőben földre nyomott sötét tető-szárnyakkal kotló régi viskók között elszáguldva, nagy kanyarodással dűlt oldalt a bács-i torok percre felsárgálló bányája előtt a rohanó vonat, John Stagor felugrott ültéből, iszapossá rágott szivarját a hamutartóba gyömöszölte, hogy a kék füst se zavarja amúgy is homályosuló látását, s úgy nézte a sínekhez lejtőző hójai hegyoldal unalmas, hosszú zöldjét, amely fölött riadt erdő bozontos haja fésülődött a tiszta égre. Vaskos, nagy örmény ökle vonaglássá gubancolódva nyomult derékba szabott, szélesre tömött vállú kabátja zsebébe s a borotvált száj körül rég elfelejtett sírás puha keze motoszkált.
A bamba lejtő alján magas tetejű szalmakalap alatt szürke rongy-tömeg vágódott mereven odább a csíkozva szaladó sövény mögött, majd tréfás, piros mosoly előtt fehér zsebkendő libbent föl s el… Ott a faiskolában találta a kolompot!… a mélyedés ott fönt gyerek-szerelme első csókjának… amott szalonna-sütő tüzek ficánkoltak… arra veszhetett el a fényes nyelű bicsak… A Törökvágás!
A gondosan elválasztott göndör haj alól verejték-sor ütközött elő s a fülében doromboló forró vér özönétől elkáprázó szeme egy pillanatra becsukódott: rongyos, sovány, gonosz képű kis suhanc meredt rá hetyke-gúnyosan a rózsaszín lepel előtt táncoló tűzkarikák között…
A dombhátról alányúló, hízott agyag-fodrokban kínlódó út sárga csíkja elhajolt előle, messze, a zakatolás élén hangos fütty sikított, egy út, raktárak, gépház simult melléjük a sínekkel párhuzamost, sötét hídszalag kattant el a lassú rohanás fölött, hosszú állomás tolult előre: tarka, fehér asztalok körül ülő emberek zöld kerítés mögött, szaladó, álló, mozduló alakok, fényes kettős gomb-sorok, kalap, katona-sapka, feliratok, rikoltó reklámok, nagy óra-lap…
– Kolozsv…! – és sistergő gőz fúvása nyelt el hangot s dünnyögve elhaló zakatolást.
Katonás födözésben vágódott ki mindenütt a nyekkenő ajtó:
– Hordár! Hordár! Jöjjön csak! Né, Marika! Ötös, instálom! Bejöttem én is! Hordár!
Mister John Stagor orrszarvú félcipőjében megremegett a láb, amint földet ért. Nagy, szén-csillanású szeme idegenül tágult a kijárat táján már csoszogó folyamba verődött tömegre, de hirtelen, mintha most nyílna látásra hónapos vakság után, mohó biztonsággal színlelt agyába mindent: a tarka általvetős vézna székelyt, a hosszú hajú cammogó oláht, a kanári-hajtókás hadnagyot, a vendégét instálva ölelő kövér urat, a három kerekű poggyászos targoncát… Forgószeles jókedv gyerekes mosolyával vágta föl fejét s a leharapott szivar-véget diadallal köpte maga elé.
– Kezét csókolom, a Nyehóba? – állt meg kint az ékben vállára kapott nagy barna bőrönddel a hordár a szegényes, napsütött tér utolsónak maradt kocsija előtt, – a Nevijorkba, instálom?
John Stagor intett s a kocsi sarkába vágva magát elnyúlt az ülésen. A kocsis megemelte redves szalmájú csúcsos kalapját s ostora gebéi hasa alá csiklott.
A nagy utca lomha, lapos ívű kanyarodásokkal nyúlongott, hajolt erre-arra alattuk s John Stagor csöndesen kezdte fütyülni a My little Bo-o-bby-t. Mellettük undorító, ősi landauer maradt zihálva hátra, aztán a Biazini négykerekű skatulyája, üvege mögött pirostollas, rózsaszín blúzos vidéki dámát ringatva, pesztra tátott a gyalogjáróról szájat az idegenre, komoly úr – talán egyetemi tanár – szemüvege villant feléje nyugalmas sétájából… csak a házak nőttek meg s szépültek világos bőrűvé.
– Megnőttünk… Huszonöt esztendő… mért ne? – mosolygott fel, de rögtön elkomolyodott.
Mint forró láva-zuhany ömlött fejére egyszerre mind az emlék: a teaültetvény végtelen cserjése, az ópiumos ládák színes hátakon rengő rakománya, a darjeelingi nyaralás, a londoni dockok, a szökellő cab-ek, a poszto-sisakos rendőr, a bank zizegve rebbenő pénze, az asztalon szántó robot, az esti tanfolyamok, a könyvkötő sajtó, az éjjeli menedékhely ülve átaludt éjszakái, az újság-árulás, az országutak, repkénnyel futtatott cottage-ek, az alkonyi szökés, a cirkuszos bódé nyeszergő kereke… a sárga, szúrós szemű., sövény arc: édes anyja…
– S ha meghalt már? Nem, az iroda válasza pontos és kimerítő! Emlékeztem a névre, helyekre! Hisz akkor már nyolc éves voltam!… Nem csalódhattam! Micsoda bolondság! Micsoda… micsoda…! Az erdőre ráismertem! De nem ismer-e rá az ember álomban látott tájakra? Elmentem akkor… igen, igen… végig a… azon a kis sikátoron, a széles úton futva, aztán arra be, s a sétatér fáin túl ott volt a puffadt képű és kézen fogott… Ez világos! Évek múlva is tudtam a nevem! Eh! Itt, igen ez az! A templom! Persze, a templom! Májusi litániák az öreg mellett térdelve… „Uram, irgalmazz nekünk! Uram, irgalmazz nekünk!”
A kocsi zörögve fordult a négyszögletes főtér sarkában, amelynek közepén, távol minden más építménytől, biztató bizonysággal meredt a magasba a szegényes gótikájú templom nemes egyszerűsége; aztán lassan elmaradt jobbra. A New York teraszán korán kelők támogatták a kis kerek asztalokat s a galonos sipkájú portás nagyköveti komolysággal lépett ki a bejárat alól.
John Stagor fizetett, rendelkezett s mikor mindenki, minden dolgára tágult mellőle, körültekintett. Jobbra a főtér, erre balra kell…! Lassan megindult s mélyeket szívott a zsíros füstből. A temetkezési bolt akkor is itt volt, üres kirakatában cifra címerekkel… Most jön egy beljebb épült ház… a pék… igen… ott van. A sarkon fűszeres lesz! Nem, most szabó! Az utca!… Megállt egy pillanatra, szivarját eldobta, nagyot fújt s a sarokfalakra nézett: „Kötő-ucca”.
Kötő-ucca! Melegedve ömlött homályossá szeme… Itt játszott a dió-köveken. Trebe karbun? – kiáltozott a szenes oláh. Nu trebe, nu trebe! – ordították utána karban és vihogtak. Éjszaka, nyáron, lehajtott fejű urak siettek be erre… Igen! – és elmosolyodott. A lépcsős kis kapu mögött lakott egy cselédleány, karcsú volt és nevetett… A sánta papírkereskedő cselédje volt… Pendzsi… Pendzsinek hívták… Pendsab! s ott sosem jutott eszébe ez a név… A kis bolt, ni, a sarkon, istenem!… Tőle a negyedik ház…
Riadtan állt meg a két szűk köz keresztezésén. Mögötte jövetele útja, előtte kis kanyarulat, jobbra várfal-maradék a sikátor mélyén, balra túl az utcán két tornyú templom.
– …hetvenen túl lehet jóval. Nem merek… nem merek! Az öröm, ha… eh, piszkos kölyök voltam, meg sem ismer talán. Biztosan! Ha a köhögős boltost… Él még?… De mit? Szivart!
A boltocska ajtója egyet csilingelt.
– Szivart kérek!
A pult mögül hímzett sapkával tetős ősz arc emelkedett föl. Reszkető kéz nyúlt hátra skatulyáért, de a barna ládika peremén megpihent.
– Kubát tetszik? Trabukkót?
– Igen!
– Tessék!… Jó, instálom, mind, nagyságos úr! – nézte ijedten az öreg szivarjai ropogtatását. De az úri vendlég, mintha nem hallotta volna, tovább kotorászott a ládikában. Az öreg ümmögött, tapogott s bizalmatlanul vette szemügyre a vevőt.
– Nem Désről jött, nagyságos úr? – igyekezett valahogy mögéje nézni.
John Stagor föltekintett.
– De ösmerős nekem! – hazudta tovább szaporán, hogy már csak hagyja békében drága szivarjait.
– Laktam az utcában… régen, – morzsolta John Stagor a fogai között.
– Igen? – derült föl az öreg, kezdve maga is hinni, amit mond. – Juhas bácsinak jó szeme van. Hól? A szép asszonynál? Tám csak nem Poszleréknél? A színészné fia? Nem? Annak sincs bajusza.
John Stagor szájában hirtelen szárazra dagadt a nyelv s alig tudta kimondani:
– Esztegárnénál.
– Esztegárnénál? Soha nem tudtam, hogy ifiurakat vett volna szállásra Esztegár néni! Szegény öreg nem kap az affélén, – s Juhos bácsi megremegtette halántéka körül görcsös kezét, – bizony, nem tiszta!
John Stagor marka rákapcsolódott a pult szélére:
– Hogy…?
– Volt neki egy fia, elcsellengett. Ha itt volt szálláson, hát soha sem mesélték az ifiúrnak? – gyanakodott az öreg. – No, úgy volt, elemibe járt, reggel elment, nem jött vissza ebédre, aztán eppeg meg soha. Erre jön–megy Esztegár néni minden órában, várja, hogy visszajöjjön. Azt hiszi, ebédre. Főz, süt, mert ebédre várja. Kürtös kalácsot, dalauzit, ángázsábu-levest rak az asztalra, úgy várja. Orbán tanító úr eszi meg aztán. Nyolcvankét éves legény, most házasodott először. Tavaszon született egy fia…
John Stagor elfordult s széles válla megrándult.
A kis ajtó üvegje előtt kendős fejű, szurtos fekete ruhás nénike lépegetett el s tenyerét szeme fölé ernyőzte.
John Stagor nézte, nézte, míg el nem tűnt a világos keretből az imbolygó alak… aztán kinyújtott ujjakkal belevájt két szemébe, visszafordult s pénzt suhantott a pultra.
– Kettő… az húsz! Meg tíz… Erős fiú! Az egy korona… Orgonál neki a piaristáknál.
A megzörrenő ajtóról fájdalmas csilingelés szakadt föl élesen és sírva csöndesedett elhalóra.
Az öreg Juhos ijedten tipegett elő, megmozgatta pápaszemét, visszanézett a pulton heverő aprópénzre s a nyitott ajtó küszöbéről tehetetlen fejcsóválással pislogott a szűk sikátoron a főtér felé menekülve siető ifiúr után:
– Tám csak nem adott hamis bankót, a tekergő!?
