Lengyel Menyhért: EGYSZERŰ GONDOLATOK
Lengyel Menyhért: EGYSZERŰ GONDOLATOK
Ha majd elmúlik az egész, a világon mindenütt bizonyosan meg fogják próbálni, hogy görögtűzbe burkolják, felszépítsék, kidíszítsék, alkalmas szavalati anyaggá gyúrják, – meg fog megint kezdődni a kútmérgezés, – az a szivárványos nézés, melyen keresztül mi is érdeklődéssel olvastuk a nagy háborúk történetét a tankönyvekben. Ezek a leírások mintha arra valók lettek volna, hogy gusztust csináljanak a háborúkhoz. És tényleg, nem lehet mondani, azokban a régi csatákban, a test-test ellen való küzdelmekben mikor egy félnap alatt dőlt el egy nagy csata sorsa, – volt valami abból az üdítő küzdelemből, a fölös erő ficánkolásából, melynek később az embersport köszönhette óriási fellendülését. És arra való emberek álltak be katonának, zsoldos seregek voltak és kalandor hadvezérek, – játékosabb, könnyebb volt az egész… vagy csak mi látjuk úgy, mert irtózatos nyomorairól, hörgő áldozatairól, embertelen fáradalmairól, roppant szenvedéseiről, egyéni sorsokról és szerencsétlenségekről elfelejtett hű képet adni a krónikás? De most, mikor békére nevelt emberek, fáradt családapák vonultak ki világszerte a földekre, hogy lövészárkokba bújva, szinte harag nélkül békés szíveikben, búsan gyilkolják egymást, olyan szenvedéseken menve keresztül, amelyek fölülmúlják Dante fantáziáit a poklok gyötrelméről, most, mikor az egész világ óriási szerencsétlenségnek érzi a háborút – ezt az érzést kitörülhetetlenül át kell menteni a következő nemzedék számára. Tudja meg, mi ez – tapasztaljon és okuljon, ha egyáltalán képes rá. A háborúk állítólag a jövő nemzedékekért folynak, – nos hát a jövő nemzedéknek nem tehetünk nagyobb szolgálatot, mint ha összegyűjtjük, feldolgozzuk, megőrizzük azokat az adatokat, melyek arról szólnak, hogy mi tulajdonképpen a háború. A diplomaták színes könyvekben adták közre a háború előidézéséről szóló okmányaikat – a népeknek fekete könyvet kell írni arról, hogy mi a háború – mit szenvedtek benne, mik történtek velük és körülöttük. Minden adatot össze kellene írni – de akkor millió oldal volna s a legborzasztóbb olvasmány lenne, – örök bélyeg, a fajta butaságáról.
–
Azt a levelet is beírnám ebbe a könyvbe, melyet most kaptam Szibériából, az öcsémtől, aki hadifogoly. Egy rokkant katona hozta el, a cigaretta szipkájába sodorva. Itt adom, minden változtatás nélkül:
„Kedves Menyhért! A napokban kaptam apától táviratot, amelyből azt látom, hogy az invalidusokkal küldött levelemet megkaptátok. Ezen felbuzdulva a most indulókkal is küldök levelet egy cigaretta hüvelyben. Szinte nevetséges, hogy ilyen módon kell leveleznünk, mert igazán nem tudhatnánk semmiféle hadititkot elárulni, olyan messze vagyunk a harctértől. Az életünket már leírtam a korábbi levélben, röviden bár, mert nagyon sokat lehetne még erről írni. Hogy micsoda őrület az, munkabíró embereket összegyűjteni, enni, inni adni nekik, az országnak minden részéből összehozott különféle fajtájú s természetű embereket egy kis helyre összeszorítani s hogy ebből aztán mennyi kellemetlenség támad, azt csak az itt működő becsületügyi bizottság mondhatná meg. Tényleges és tartalékosok közötti viszály, zsidókérdés, parancsnoklási téboly, magyarok–osztrákok közötti gyűlölködés, mind bent foglaltatnék ezen listában. De valamivel itt is kell foglalkozni. Egész nap semmi dolgunk, folyton együtt vagyunk, a nőktől elzárva, olyan ideges mindenki, hogy nem csoda, ha veszekednek az emberek. Apró szamárságokon órákig vitatkozunk s olyan üres szavakat vagdosunk egymás fejéhez, amiért rendes körülmények közt szégyenkezni kellene. Eleinte valóságos mánia lett a lovagias ügy, mostanában már csillapodik az is. A legjobb híreket kapjuk hazulról, de még mindig nem látom a véget, a szabadulásunk kezdetét. A nyár óta folytonos izgalomban élünk, remélve a gyors békét, de már itt megint tél van, hó, fagy s még mindig semmi remény. Az orosz intelligenciával nem érintkezünk, csak a köznéppel s ezek úgy el vannak butítva, hogy hiába minden vereségük, azt hiszik, hogy ők vertek meg minket s már egész Ausztria az övék. A japán háború alkalmával már a békét is megkötötték s az újságok még mindig hoztak harctéri tudósításokat s a nép még ma is azt hiszi, hogy ők verték meg a japánokat. Különben a legjámborabb nép a világon. Jószívű”…
És azután sok minden van még a levélben a legénység szomorú helyzetéről. De, ott messze, Szibériában, lovagias ügyek egymás közt – van ennél groteszkebb, furcsább, – csodálatosabb?
–
Általában: olyan inkonzekvenciákkal van tele a világ, hogy csak csodálkozni lehet. Az Est-ben kéthasábos tudósítás jelent meg arról, hogy egy kis iskolásfiút lopással vádoltak, végül kiderült az ártatlansága, az iskolaigazgató elégtételt adott neki s a lap a maga óriási nyilvánosságával tisztára mosta a kisfiú becsületét. Ez az eset mindenkit érdekelt, mindenki helyeselte. – Vérlázító igazságtalanságnak tartották volna, ha a kisfiú nem kap elégtételt… Tizenöt évvel ezelőtt egész Franciaország lángbaborult azért, mert egy zsidó kapitányt a katonai bíróság ártatlanul deportált az Ördögszigetre – s ez az igazságérzet ma is megvan, az egyes államokon belül nem történhetik bűntett, mely a megfelelő büntetést ne vonja maga után –, a rendőrség vigyáz, a bíróság ítélkezik, egy henye szóval nem szabad megbántani a becsületemet, mert azt a bíróság megtorolja. S ugyanez a rendes állam, melynek olyan finom érzéke van az igazság iránt, s ugyanezek az emberek, akik felháborodnak egy kis iskolásfiún esett méltatlanságért – a háborúban a legdurvább ököljogot gyakorolják, a legrémesebb bűntetteket követik el s még azt sem veszik észre, hogy velük, saját magukkal milyen igazságtalanság történik. Dreyfust az Ördögszigetre deportálták – de mit vétett az a jámbor francia, akit a Dardanellákhoz szállítottak, vagy Macedóniába? Ez már nem a haza, a tűzhely védelme, a jogos önvédelem, ez a politikusok és hadvezérek kábító garázdálkodása, akiket íme azért tart el a francia nemzet, hogy stratégiai és politikai gondolataiknak százezrével áldozzák fel a francia polgárokat. A háború után végérvényesen tisztázni kell a kérdést, hogy a politikusok és hadvezérek vannak-e a népért, vagy pedig a nép ő érettük. És hogy az államot, mely az igazság szabályai szerint törvényeket hozott létre a végből, hogy az emberek társadalomban legyenek képesek élni, nem kell-e arra kényszeríteni, hogy törvényeket hozzon létre, mely szerint ők, az államok, egymás mellett békében élhessenek. Mert mit ér a törvény, mely csak arról intézkedik, hogy saját polgártársam ki ne raboljon és meg ne öljön, a másik állam ellenben rám küldheti a polgárát, sőt a saját államom is elküldhet engem ölni és rabolni. A Törvénybe vetett hitnek nem tesz jót a háború.
–
Ha tudták volna, hogy ez lesz belőle, hogy a második esztendőben sem lesz megoldása, hogy ilyen rettenetes élet és anyag pusztul el benne, hogy vadállati csordákká változtatja a már-már civilizáltnak látszó népet, – ha mindezt sejtették volna, vajon belementek volna-e? Felületesen és sietve hárították el maguktól – saját maguk csinálta érvekkel és saját bizonyítékaikkal, – a felelősséget a vérengzésért, sietve mozgósítottak, nehogy egy váratlan diplomáciai fordulat még talán helyreállíthassa a békét, kevesebb megfontolást szenteltek az egésznek, mint egy közönséges politikai vagy gazdasági kérdésnek, – s lihegve fogtak fegyvert, mert alapjában véve kívánták az „elkerülhetetlen” háborút. Mi nem vagyunk benne hibásak, mi valóban a békét akartuk. De a többi csak ordította a békét, – azonban a háborút akarták. A politikusok tudniillik és a vezérek.
Az emberek közül is – sokan. Vitatkozni kellett, mert voltak a háborúnak elméleti tudósai és rajongói. Voltak, akik szépnek tartották. Voltak, akik lelkesedéssel magasztalták. És kaján öregek ültek a kávéházakban s benső gyönyörűséggel nézték az elvonuló fiatal katonákat – milyen vérszomjasok voltak ezek az öregek, hogy küldtek mindenkit s hogy habzsolták a jelentéseket. Ma kevés ember akad, akivel vitatkozni kellene a felett, hogy a háború jó-e, vagy rossz, – az öregek pedig lassanként elhallgattak, amint a militarizmus őket is kerülgeti s egyéni biztonságuk némi veszélyben forog. Mi néhányan keserű elégtétellel állapíthatjuk meg, hogy az első pillanatban átéreztük az egész borzalmat, ami a világot fenyegette, úgy megrendültünk belé s annyit szenvedtünk miatta, hogy mikor mindaz bekövetkezett, amit sejtettünk, már szinte tárgyilagosan vesszük tudomásul.
