Halász Imre: TÖRÖK–MAGYAR VONATKOZÁSOK
Halász Imre: TÖRÖK–MAGYAR VONATKOZÁSOK
(Befejezés)
II. Rákóczi György oly szerencsés viszonyok közt foglalta el Erdély és a hozzá tartozó terjedelmes magyarországi részek fejedelmi székét, mint elődei közül senki. Az ország vagyonban, műveltségben a virágzás korszakát élte. Egy az akkori fogalmak szerint mintaszerűen rendezett ország fölött s azonkívül óriási magánvagyon fölött rendelkezett – őt tartották Európa leggazdagabb uralkodójának. Ha országa belső erejének fejlesztésére összpontosította volna minden igyekezetét, II. Rákóczi György talán elérhette volna azt, amit sem a Zápolyaiak, sem a Báthoryak nem tudtak megvalósítani: dinasztiát alapíthatott volna. Magyar dinasztia egy virágzó ország élén! – nagy horderejű tényező lett volna ez a magyarság jövőjének alakulására nézve.
Magyarország politikai, gazdasági és közművelődési súlypontja állandóan ebbe a keleti Magyarországba helyezkedett volna át s talán nem maradt volna hiú ábránd az a politikai gondolat, mely Bethlen Gábor és I. Rákóczi György uralkodásának egyes szakaiban már közel állott a megvalósuláshoz, hogy a magát politikai és vallási elnyomás által gyűlöletessé tevő idegen uralom nyugati Magyarországa hozzákapcsolódjék ehhez a sokkal nagyobb és virágzóbb keleti Magyarországhoz, melyben tökéletes politikai és vallási szabadság mellett magyar dinasztia alatt az önálló nemzeti lét és a belső megizmosodás minden lényeges föltétele meg lett volna. Előbb-utóbb, – ha talán valamivel később is, semmint valóban megtörtént, – végül bizonyára elérkezett volna a török hódoltság alatti országrész fölszabadulásának napja s ez az országrész akkor nem Carafa- és Kollonics-féle nemzetrontóknak, hanem egy igazi Magyarországnak hatalma alá juthatott volna.
Ezeket a talán első tekintetre ábrándosoknak látszó, de a mélyebbre pillantó történet-filozófiai vizsgálódás világításában önként kínálkozó lehetőségeket tette tönkre II. Rákóczi György kalandos politikája. A török protektorátus az ő uralkodásának első kilenc évében valóban már inkább jogi fikció, mint politikai realitás volt. A török hatalom erősen hanyatlóban. Belső zavar és korrupció bénítja erejét. Erdély fölötti hatalma majdnem névleges. Ez a helyzet nyert kifejezést abban is, hogy nyugodtan tűrte, mikor II. Rákóczi György fegyverrel vazallusaivá tette Moldva és Oláhország vajdáit.
A nagy jólét, az óriási vagyon s talán az a körülmény, hogy felesége Báthory Zsófia családjának egy nagynevű elődje, Báthory István egykor, nem is nagyon régen, Lengyelország trónján ült, együttvéve eredményezhette azt a lélektani hatást, mely a politikai rajongásra hajló fejedelmet merész kalandok útvesztőjébe vitte bele. A nagyravágyás démona belehajtotta oly vállalkozásba, mely neki vesztét, országának az aktív politikai tényezők sorából való kiküszöbölését vonta maga után. Királyi koronáról álmodó fantáziája majd Pozsony, majd Varsó felé révedezett. Majdnem politikai rögeszméjévé lett a protestáns államoknak egy nagy nemzetközi szövetségben való egyesítése. Egy akkori európai feltűnést keltett könyv: „Lux in tenebris”, mely ily eszméket pengetett, II. Rákóczi Györgyre is mély benyomást tett. Követe sorra járta a protestáns udvarokat, hogy ezeket rávegye a protestáns államok szövetségének megalakítására. A szóba jöhető államokat azonban sok mindenféle érdekellentét választotta el egymástól s a protestáns unió a jövő láthatárán lebegő ábrándkép maradt.
Azonban egy protestáns állam, Svédország, mely Gusztáv Adolf ideje óta európai nagyhatalomszámba ment, első állomásul kínálkozott II. Rákóczi Györgynek ama csábító ábrándkép megvalósítása felé. Svédország 1655 óta háborúban volt Lengyelországgal. II. Rákóczi György 1656. december 6-án szövetséget kötött X. Károly svéd királlyal. A szerződés ötödik pontja szerint a lengyel birodalmat fölosztották volna. Rákóczi kapta volna Nagy- és Kis-lengyelországot, Litvánia egy részét Galíciával, Krakkóval s az akkor lengyel zálogbirtokban levő szepesi városokkal. Mily szédítő kilátások! Királyi szék Varsóban. Varsó után majdan esetleg Bécsben. Nagyhatalmi állás káprázatos sejtelmei izgatták II. Rákóczi György élénk képzelődését.
Az erdélyi közvélemény fejcsóváló tiltakozással fogadta Rákóczi vállalkozását, mikor ez köztudomásra jutott. Még anyja, az okos Lórántfy Zsuzsánna és felesége Báthory Zsófia, sőt a magyarországi nagyurak, a Zrínyiek és Nádasdyak is rosszallották. Ezeket a nagyon érthető aggályokat csak fokozhatta egy Konstantinápolyban beállott váratlan fordulat. IV. Mohamed szultán kiskorúsága alatt egy erős kezű ember, Köprili Mohamed nagyvezér ragadta meg a hatalmat. (1656. szeptember 15.) Csakhamar kitűnt, hogy még mindig imponáló erő lakik a török birodalomban, csak ember kell hozzá, aki irányítani tudja.
II. Rákóczi Györgynek konstantinápolyi kapitihája, Tisza István, nem ismerte föl a törökországi helyzetnek ezt a gyökeres megváltozását. Rákóczi, mikor lengyel hadjáratára elindulandó vala, ki sem kérte ehhez a hűbérúr jóváhagyását. Már ez a mulasztása is méltán megütközést keltett a portán. A bécsi császári kormány, mely az adott helyzetnél fogva természetes ellenfele volt II. Rákóczi Györgynek, nem mulasztotta el ezt ellene lehetőleg kiaknázni. Köprili Mohamed nagyvezért követe által figyelmeztette, hogy a svéd–erdélyi szövetség veszélyezteti a Fekete- és Azovi-tenger mellett fekvő török birtokokat. A nagyvezér, kinek figyelmét ez különben sem kerülhette ki, tudtára adta az erdélyi fejedelemnek, hogy ne induljon a lengyel háborúba, ha pedig elindult, nyomban térjen vissza. Rákóczi nem hajlott a nagyvezér szavára. Megindult seregével 1657 januárjában és csupán Krakkóból küldött előterjesztést Konstantinápolyba, nyilván arra számítva, hogy a porta meg fog hajolni a bevégzett tény előtt.
Köprili Mohamed azonban nem hajolt meg. Válasza az volt, hogy Rákóczi Konstantinápolyi követeit elfogatta s a Héttoronyba záratta, a tatár kánnak pedig parancsot küldött, hogy Lengyelországba nyomulva támadjon Rákóczi ellen s ha lehet, fogja el őt magát.
De Rákóczi György már nem fordult vissza, hanem haladt tovább a végzetes úton. 1657 március 28-án bevonult Krakkóba, június 18-án Varsó alatt állott, mely másnap megadta magát. Ez volt vállalkozásának fénypontja. Most már megkezdődött a hanyatlás s aztán elkövetkezett a tragikus vég. X. Károly svéd király cserben hagyta Rákóczit, seregével elvonult. A szerencsétlen hadjárat részleteinek leírását itt mellőzöm. Csupán a gyászos vég legyen itt leszögezve. A fejedelem néhány száz emberével elmenekülve Máramaroson át nagy nehezen eljutott augusztus 4-én ecsedi várába, de büszke seregének maradványa, több mint 20 000 ember, a tatárok fogságába került, – a legtöbb ott is pusztult a távol idegenben. Az 1657 decemberben összegyűlt szamos-újvári országgyűlésen egész sereg gyászruhás nő jelent meg s hiába esdekelt Rákóczihoz, hogy váltsa ki a tatár fogságba jutott férjét, vagy testvérét.
De az ezernyi magyar család siralmánál nagyobb bűnhődés is várakozott Rákóczira és még inkább országára.
A szamos-újvári országgyűlésre következett gyulafehérvári országgyűlésen megjelent Mohamed szultán követe s athnámét nyújtott át, mely II. Rákóczi Györgyöt trónvesztettnek nyilvánította és a rendeket új fejedelem választására hívta fel.
A zavarok és szenvedések évei következtek most Erdélyre, belső trónviszályok, súlyosbítva anarchiával és ismételt török bosszuló-hadjáratokkal. Lett fejedelme Erdélynek többnyire kettő is egyszerre. Az 1658 januárban megválasztott Rhédey Ferenc hamar otthagyta a tövises fejedelmi széket. A medgyesi gyűlés ismét visszaülteti bele Rákóczit. A szerencsétlen fejedelem elvesztette fejét. Bécshez is fordult még 1658-ban, de ott, mint előre láthatta volna, ridegen elutasították. A rendek ismételve megkísérelték, kiengesztelni a nagyvezért Rákóczi iránt, ígérték nevében, hogy ezentúl hű vazallus lesz. A nagyvezér egy ízben hajlandó is lett volna a kibékülésre, de azt követelte ennek feltételéül, hogy Rákóczi menjen el személyesen Drinápolyba a szultántól kegyelmet kérni. Ő becsületével jót áll, hogy bántódása nem lesz. De Rákóczi ily bocsánatkérő útra sem akkor, sem később hajlandó nem volt.
Fegyverre került a dolog. Egy ízben kedvezett a szerencse Rákóczinak. Megverte az ellene küldött budai és egri basák seregét. Győző létére is felajánlotta hódolatát s talán sikerült volna a kiegyenlítés, ha most el tudta volna magát szánni a bocsánatkérő útra. De erre hajlandó nem volt s midőn utóbb a rendek még egyszer fordultak érdekében Köprili nagyvezérhez, ez végleg és visszavonhatatlanul kijelentette, hogy sem Rákóczit, sem semmiféle ivadékát soha Erdély fejedelmi székében meg nem tűri.
És most már bekövetkezett az igazi büntetés, a bosszuló hadjárat. Megérkezett augusztusban az Erdélyre ráküldött tatár khán százezernyi sereggel. Végigpusztították, rabolták az egész országot. Gyulafehérvárott még a fejedelem apjának I. Rákóczi Györgynek a csontjait is kidobálták az elpusztított templom sírboltjából.
II. Rákóczi György még mindig nem nyugodott bele sorsába. Minden eszközt megragadott, hogy megmentse, illetőleg visszaszerezze fejedelmi székét. Köprili Mohamed nagyvezér azt üzente az erdélyi rendeknek, hogy ha szakítanak Rákóczival, a szultán megelégszik 15 000 arany adóval, de ha bele nem nyugosznak a szultán által a fejedelmi méltóságra kinevezett s a rendek által már tényleg megválasztott Barcsay Ákos fejedelemségébe s a tavaszig a béke helyre nem áll, akkor újabb bosszuló hadjárat indul Erdély ellen. Szejdi Achmed budai basa 1660 április elején csakugyan megkezdte a második bosszuló hadjáratot, most már nem a szorosan vett Erdély, hanem az ahhoz tartozó magyarországi részek ellen, melyek most rettenetes pusztítást szenvedtek. Rákóczi György tragédiája most már végéhez közeledett. A Szász-Fenes és Gyalu közt vívott csatában megsebesült s nemsokára 1660. június 7-én Nagyváradon belehalt sebeibe.
Erdély még éveken át zavarok színhelye maradt. Ez idők vérrel írott történetéből álljon itt még néhány vonás. 1660 novemberben Kemény János, a bécsi udvar támogatásában bízva, trónkövetelőnek lép fel s proklamációt intéz Erdélyhez. A derék Barcsay Ákos, ki úgyis csak hazafiságból vállalta el az általa nem óhajtott fejedelmi méltóságot, a békesség kedvéért leköszön. Kemény János, ki ennek dacára félti tőle uralmát, 1661. június 13-án megöleti Barcsay Ákost, miután előzőleg már annak két testvérét kivégeztette. Kemény János a besztercei országgyűlésen kimondatja, hogy Erdély elszakad a portától. Ali basa erre ismét tatár hordákkal támad Erdélyre és a fejedelmi trónra ülteti Apafi Mihályt. A bécsi udvar Montecucoli vezetése alatt idegen zsoldos hadakat küld Kemény védelmére, melyek még jobban végigpusztítják az országot, mint a török és tatár. Montecucoli már szeptemberben megkezdi visszavonulását anélkül, hogy ellenséget látott volna. Kudarcát leplezendő röpiratot ír, mely gyűlöletet lehel a magyarok ellen s ezeket mondja minden baj okozóinak.
A következő év elején Kemény Szathmárból ismét Erdélyre ront, de Segesvárnál Apafi és Kucsuk basa seregei megverik s a menekülő Keményt saját lovasai tapossák agyon 1662. január 22-én. A Barcsayak legyilkoltatóját tehát utolérte a nemezis.
A bécsi udvar ezeket a zavaros időket arra használta föl, hogy elfoglalta Erdélytől azt a hét magyar megyét, mely a linzi békében I. Rákóczi Györgynek lett átengedve. Ellenben Ali szerdár budai basa kijelentette, hogy egy talpalatnyit sem enged abból a területből, melyet Rákóczi György bírt s visszakövetelte a hét vármegyét. A török háború most már Magyarországra is átterjedt. Az eredmény az lett, hogy Nagyvárad s a részekből Bihar, Kraszna, Középszolnok, az erdélyi vármegyékből Belső Szolnok, Doboka, Hunyad behódolt a töröknek.
Apafi Erdélyországa tehát területileg is erősen megcsappant. II. Rákóczi György szakítása a törökkel s az ezzel felidézett zavarok és háborúk eredménye az lett, hogy Erdély vagyonban, lakosságban, területben lefogyva, jóllehet Apafi alatt még egy ideig tovább tengette életét, most már és pedig végleg elvesztette azt a nagy történelmi szerepét, melyet a magyarság ügyének, a magyar szabadságnak és a nemzetiségnek védelmében négy emberöltőn keresztül betöltött.
Lássuk már most, hogyan alakult a magyarságnak s a királyi Magyarországnak sorsa szemben a fent jelzett nevezetes fordulattal.
Az ellenreformáció s az ezzel szoros kapcsolatban fellépő politikai reakció rombolása eddig csak letompítva éreztethette magát a királyi magyar országrészben. Az inkvizíció nem honosult meg nálunk s a tizenhatodik század elején hozott „lutherani comburantur”-féle törvénynek – néhány esetet kivéve – végrehajtására nem került a sor.
Ez a következő körülményeknek volt köszönhető.
A királyi Magyarország – mely egyébiránt maga is túlnyomólag protestáns lakosságú volt, – kelet és délkelet felől körül volt véve részint az önálló és többnyire protestáns fejedelmek alatt álló Erdélytől, részint a közvetetlen török uralom alatt álló országrésztől. Ebben a két terjedelmes országrészben pedig az egész tizenhatodik és tizenhetedik század folyamán törvényesen, vagy legalább tényleg, tökéletes vallásszabadság uralkodott már akkor, mikor pl. Németalföldön az inkvizíció ezerszámra égettette meg az eretnekeket.
Nyugat felől sem hiányzott egy jótékony és mérséklő hatású védőgát. Itt az osztrák örökös tartományok sorakoztak s akkor még ezekben is életben voltak a rendi alkotmányos intézmények s elég élénk volt bizonyos érdekközösség tudata a magyarokkal. 1608-ban formaszerint is kölcsönös biztosítási szerződést kötöttek a magyarokkal a rendi és vallási szabadságok védelmére.
Valahányszor a királyi Magyarországban az elnyomásnak egy-egy erőszakosabb rohama indult meg, ez ellen védelmet nyújtottak az erdélyi fejedelmek, kik mögött mint második védőtartalék a magyarok szabadságharcait mindig támogató török állott.
A magyar szabadságnak ez a három hatalmas hátvédelme 1657 után megszűnt. Az osztrák tartományokban a rendi szabadságok letörése, a protestantizmus kiirtása, a tökéletes abszolutizmus megalapozása II. Mátyás és a két Ferdinánd alatt befejezett ténnyé vált. Erdély lehanyatlására már fentebb rámutattunk. Végül a török II. Rákóczi György végzetes politikája következtében a magyar szabadsági mozgalmak támogatójából a magyarok ellenségévé változott át.
Ennek az utóbbi változásnak jelentősége nem kerülte ki a bécsi politikusok figyelmét, sőt ezek le is vonták belőle a konzekvenciákat. Itt rejlik annak a magyarázata, hogy a linzi békekötésre következett negyven esztendő alatt a bécsi politika vezető eszméje a törökkel való béke fönntartása lett.
Magyarország ún. fölszabadítása a török uralom alól az adott viszonyok közt nem lehetett és nem is volt komoly programpont. Nem mondom, hogy merőben ki lett volna zárva, hogy valamikor erre is rákerülhet majd a sor. De első és legsürgősebb feladatnak a már királyi uralom alatti országrészben való alapos rendcsinálást tekintették. Megsemmisíteni a rendi alkotmányosság maradványait, a politikai és vallásszabadságnak a bécsi, nikolsburgi és linzi békekötésekben, az 1608. évi koronázás előtti törvénycikkekben s a koronázási hitlevelekben lerakott biztosítékait, megalapozni a teljesen abszolút királyságot s ezt, hacsak lehet, a választás kiküszöbölésével, örökössé tenni, – ezekben látták az első, a valóban sürgős feladatokat. Mert jóllehet, a királyválasztás joga I. Ferdinánd óta mindig a Habsburg-dinasztia tagjára esett, a jogilag és tényleg fennálló és gyakorolt királyválasztó jog, mint koronázás előtti törvénycikkek és szabadságbiztosító koronázási hitlevelek kieszközlésére alkalmas eszköz, még mindig feszélyező momentum volt. Mindezeknek az országra káros törekvéseknek a tetejébe jött, mint nálunk egészen különleges járulék, a germanizáció.
Spanyolországot megrontotta az inkvizíció, de meghagyta spanyolnak, Franciaországban sokat ártott a Nantes-i ediktum megszüntetése, de Franciaország megmaradt franciának. Magyarországot a reakció – Kollonics híres mondása szerint – szolgává és katolikussá, s felülről németté is akarta tenni. A bécsi irányadó körök minden magyarban nyílt vagy titkos lázadót láttak, azért igyekeztek az országot nemzetiségéből kivetkőztetni, a magyarságot gyengíteni. Egy következményeiben gyászos, mind a két félre káros „circulus vitiosus” volt ez. Az egyik lázongott, mert elnyomták, a másik elnyomta emezt, mivel lázadót látott benne.
A reakció az eddiginél is sokkal nagyobb erővel, ridegebb kíméletlenséggel kezdett működni I. Lipót alatt 1657 után. E reakciós árdagály pontosan összeesik a reakció ellen előbb fennállott ama védőgátak leromlásával, melyekről fentebb szóltunk: Erdély elgyengülésével, a török–magyar viszony ellenségessé válásával, az abszolutizmusnak az örökös tartományokban való megalapozásával. A reakció az akkori idők szellemének megfelelően a vallás álarcát viselte, de mint nagytekintélyű férfiak már akkor felismerték és ki is mondották, az álarc mögött igen sokszor durva anyagi érdek húzódott meg. Voltak fanatikusok is, kik azt hangoztatták, hogy inkább farkasok lakjanak Magyarországban, mint eretnekek. „Nincs többé Bocskaytok, Bethlen Gáborotok, Erdélyre már nem támaszkodhattok, nincs többé törvény, melytől oltalmat várhatnátok!” – mondották ezek kárörvendve. Ugyanezt az érvet mások nemes célzattal hangoztatták, mikor az elkeseredett protestánsokat csillapítani, sérelmeik nyugodt eltűrésére bírni akarták, mint például a hazafias Wesselényi nádor. A magyarok ellenségei kárörömmel nézték, hogyan emésztik és rontják egymást a magyarok a vallási ellentétek miatt. Egyes nagy hazafiak békére intő szózata, mint például Zrínyi Miklósé, kiáltó szó maradt a pusztában.
A politikai és vallási üldözések következtében már az 1662-i országgyűlés idejében oly nagy volt az elkeseredés, hogy a fegyveres felkelés talán már akkor kitört volna, ha a fenyegető török háború mérséklőleg nem hatott volna az elégedetlenek egy részére. Ebbe az 1663. és 1664. évi háborúba akarata ellenére sodortatott bele I. Lipót, mert a törökkel szemben a békének minden elgondolható eszközzel való fenntartása volt az ő politikájának egyik sarkalatos tétele. Ez a háború az Erdélyben II. Rákóczi György törökellenes magatartása által felidézett háborúkból és zavarokból nőtt ki.
Köprili Mohamed nagyvezér kevéssel halála előtt 1661 novemberében betegágyához kérette Reninger császári követet s tudtára adta, hogy nem tűr beavatkozást Erdély ügyeibe. Jelen volt fia Köprilizáde Achmed is, ki atyjának tíz nap múlva bekövetkezett halála után utódja lett a nagyvezérségben s fiatalos ambícióval folytatta apja politikáját. Ő még nyomatékosabban követelte a német őrségek eltávolítását Erdélyből. A megindult alkudozások során, mikor látta, hogy az udvar minden áron szeretné fenntartani a békét, egyre újabb követelésekkel állott elő. Utoljára még a zsitvatoroki béke előtt fizetett 30 000 arany adót is követelte s a bécsi udvar végül már ezt is hajlandó lett volna megajánlani, csak azt kérte, hogy ne adó, hanem ajándék legyen a neve. A Zrínyi Miklós által saját költségén a Muraköz védelmére épített Új-Zerinvár lerontását is követelték a törökök, amit Bécsben szintén készek lettek volna megadni, hisz Lipótnak katonai dolgokban főtanácsadója Montecucoli tábornok személyes ellensége volt Zrínyinek s lelke mélyéből gyűlölte a magyarokat. És a bécsi irányadó körök annyira beleélték magukat abba a gondolatba, hogy török háború nem lesz, hogy mikor a nagyvezér 1663 márciusban nagy hadsereggel elindult Drinápolyból, még akkor is abban a hitben ringatták magukat, hogy csak Zrínyit akarja megfenyíteni.
Az 1663 és 1664-i háború jellegzetes világításba helyezi az akkori bécsi politikát. Ez az egész hadjárat úgy fest, mintha nem is egy, hanem két háború folyt volna. Az egyiket viselték Zrínyi Miklós és Wesselényi Ferenc nádor vezetésével a magyarok, kik hősies hévvel harcoltak, de magukra hagyattak. A másikat viselték a császári hadak Montecucoli és Souches tábornokok vezérlete alatt, kiknek ki volt adva a parancs, hogy tisztán a védelemre (értsd az örökös tartományok védelmére) szorítkozzanak. Ezek tehát az osztrák határhoz közel, Magyar-Óvárnál és Köpcsénynél állva nézték, hogyan zúdítja csapatait Köprilizáde Achmed a magyarok ellen, hogyan száguldozzák be a törökök pusztítva Nyitra, Pozsony vármegyéket és Trencsént egész a Vágig, hogyan veszik be az erős Érsek-Újvárt (1663. szeptember 23.), továbbá Nyitra, Nógrád, Léva, Széchen, Palánk, Buják, Komjáti, Galgóc várakat.
Achmed nagyvezér odarendelte táborába Apafi Mihály erdélyi fejedelmet s ez 1663 október 18-án csapataival megérkezett Érsek-újvár alá és a nagyvezér parancsára proklamációt bocsátott ki, melyben fölszólította az országot, hogy csatlakozzék a törökökhöz. De a proklamáció nem tett hatást. A magyarokat az utóbbi évek török politikája kiábrándította. Nem bíztak Achmed nagyvezérben, mert tudták, hogy – úgy mint apja – ő sem barátja a magyaroknak. Ez pedig most már még jobban meggyűlölte őket s ellenségük is maradt 1676-ban bekövetkezett haláláig. Pufendorf svéd követ állítása szerint évi 60 000 arany szubvenciót húzott a bécsi udvartól. Csak 1676 után, mikor a Köprili „dinasztia” befolyása Törökországban megszűnt s Kara Musztafa lett a nagyvezér, következett be ismét fordulat a török–magyar viszonyban.
A hadjárat eleinte szerencsésen indult a törökökre nézve. Elfoglalták az erős Érsek-újvárt, mely a régóta török kézen levő Esztergom helyett a prímás székhelye volt. A hadjárat vége az lett, hogy Zrínyi Miklóst, mint száz évvel előbb ugyanily nevű nagy elődjét, bravúros hőstettei miatt mint a kereszténység lovagját ünnepelte a magyar és az idegen világ, de politikai haszna ezeknek a vitézi tetteknek nem sok volt. Maga Zrínyi írja, hogy az egész eredmény abban állott, hogy egészen elpusztította az ellenséges területet. (Ez az ellenséges terület a dunántúli magyarlakta vidék volt.) Zrínyi-újvárt harc nélkül a török kezére engedte jutni Montecucoli, de azután Szent Gothárdnál a Rába mellett a császári sereg győzött. Azonban Montecucoli nem üldözte az ellenséget. Érdekes, hogy a törökök tévesen azt hitték, hogy a keresztény sereg vezére Zrínyi Miklós és ez a hiedelem fokozta a rémületet, mely soraikban keletkezett. Lipót császár és király pedig magyar tanácsosainak tudta nélkül sietve megkötötte a vasvári békét, mely akkor sem lehetett volna sokkal rosszabb, ha Szent Gothárdnál a törökök győztek volna. Wesselényi nádort ez annyira fölháborította, hogy a pozsonyi káptalan előtt tiltakozott e Magyarország érdekeit merőben mellőző békekötés ellen, mely a török kezén hagyta Érsek-újvárt, Lugost, Karánsebest, Jenőt, Nagyváradot. A vasvári békekötésen a diplomaták is csodálkoztak. Porcia herceg, I. Lipót főudvarmestere és legmeghittebb embere XIV. Lajos követének Gremonville-nek így magyarázta meg: Lipót félt a magyaroktól, hogy elszakadnak tőle. Nagyváradot és Érsek-újvárt azért engedte át a törököknek, mert azt hiszi, hogy ilyen módon könnyebben féken tarthatja a magyarokat.
Híre járt, hogy a szerződésben egy titkos kikötés is van, mely szerint a török teljesen szabad kezet enged az udvarnak, hogy úgy bánjék a magyarokkal, ahogyan jónak látja.
Az üldözés és az erőszakos térítés a háború alatt sem szünetelt, de a vasvári béke után még fokozottabb mértékben megindult, mert ez biztosította az udvart arra nézve, hogy a magyarok hiába fordulnának segítségért a törökökhöz.
A nemsokára kitörő kuruc mozgalmak előfutára volt a Wesselényiről elnevezett összeesküvés. Jellemző, hogy ezt nem a szegény üldözött protestánsok, hanem a katolikus nagyurak csinálták. Wesselényi nádor, Zrínyi Péter horvát bán, Lippay esztergomi érsek, később Nádasdy Ferenc országbíró voltak benne részesek. A mozgalomban részes felvidéki nemesség és városi lakosság, kik magukat „interessatusok”-nak nevezték, nem voltak hajlandók fölkelni, ha a török nem támogatja a mozgalmat. Apafi fejedelemhez követet küldöttek, hogy eszközölje ki nekik a szultán támogatását.
A nagyúri összeesküvők összeköttetésbe léptek XIV. Lajos francia királlyal. Ennek fentebb említett bécsi követe biztatta őket, de egyelőre támogatást nem nyújtott. Török segítséget igyekeztek nyerni. Zrínyi Péter 1669 decemberében megbízottat küldött a szultánhoz, ki akkor Szalonikiben időzött. A megbízott innét Kréta szigetére ment, mert akkor Achmed nagyvezér ott tartózkodott. A nagyvezér azt tanácsolta a szultánnak, hogy ne támogassa, de azért biztassa a magyarokat. A szultánnak nem tetszett ez a tanács, de minthogy nem mert ellenkezni hatalmas nagyvezérével, azzal bocsátotta el Zrínyi Péter küldöttét, hogy majd a boszniai basa fogja neki megadni a választ. Kapott is Zrínyi nemsokára levelet a boszniai basától, melyben ez őt „Magyar-, Horvát-, Erdély- és Moldvaország fejedelmének” címezte. Achmed nagyvezérnek gondja volt rá, hogy Bécsben mindent megtudjanak.
Az összeesküvők tragédiájának részletes elbeszélését itt mellőzöm. Tudvalevőleg két vérbíróság működött ügyükben. Az egyik Német-Ujhelyen, – ez Zrínyi, Frangepán és Nádasdy fejére mondta ki a halálos ítéletet. A másik Pozsonyban, mely 233 vádlottat idézett maga elé. Igyekeztek minél több embert, néha egészen ártatlanokat is, belekeverni az összeesküvésbe, hogy minél több váltságdíjat zsarolhassanak tőlük. I. Rákóczi Ferenc, II. Rákóczi Györgynek és Báthory Zsófiának fia, a későbbi szabadsághős II. Rákóczi Ferencnek az apja, 400 000 forint váltságdíj fejében megmenekült a haláltól.
A kivégzések után (1671 április) még nagyobb mértékben indult meg a rémuralom. A dúsgazdag elítélt nagyurak után rengeteg földbirtok került a kincstár kezére. Ezekre az uradalmakra árverést hirdettek. De ezeken kívül is töméntelen ingatlant és ingó vagyont koboztak el. Módjában volt tehát a kormánynak a neki tett szolgálatokat dús jutalmakkal, birtokadományozásokkal jutalmazni. S akadtak elegen, kik a kedvező alkalmat könnyű meggazdagodásra használták ki. A kamara egyik tanácsosa operatumot dolgozott ki, mely német lakosok tömeges betelepítését ajánlotta. A tömeges birtokelkobzások módot nyújtottak volna ily tervek keresztülvitelére.
A magyar alkotmány teljes felfüggesztése is már akkor el volt határozva. A nádori hivatalt eltörölték. Ampringen Gáspárt, a német rend nagymesterét nevezték ki az ország kormányzójának. A magyargyűlölő Kollonics lett a kamara elnöke. A Pázmány és Lippay prímási székébe ültetett méltatlan utód, a részeges és kapzsi Szelepcsényi, egyúttal mint királyi helytartó az igazságszolgáltatás élén állott.
Az üldözöttek tömegesen menekültek Erdélybe és török területre. Ezeket akkor „bujdosók”-nak nevezték. Számuk egyre szaporodott. A bujdosókat – kik másképp kurucoknak is neveztettek – Sobiesky János lengyel király és XIV. Lajos francia király is bátorította, utóbb segítette is. A háborús mozgalom megindult az egész felvidéken, csak éppen még alkalmas vezér hiányzott. Ez is akadt a dúsgazdag és nagytehetségű Thököly Imre személyében. Achmed nagyvezér halálával (1676) Kara Musztafa lett a nagyvezér s most már megnyílt a törökkel való összeköttetés lehetősége is. Thököly programja az volt, hogy fölszabadítja nyugati Magyarországot s Erdély mintájára fejedelemséggé alakítja török protektorátus alatt.
Kara Musztafa nagyvezér a folyamatban levő török–orosz háború miatt egyelőre nem támogathatta Thökölyt, csakis az 1681-ben bekövetkezett békekötés után nyílt erre kilátás. Követeit 1682-ben januárban azzal bocsátotta el a nagyvezér, hogy forduljanak Ibrahim budai basához. A budai basa májusban nagy ünnepséggel fogadta Thökölyt s megállapították a szövetség tervezetét. Mikor Felső-Magyarország ellen Thököly megindult, Ibrahim basa nagy sereggel támogatta. Kassa, Eperjes, Lőcse, Tokaj, Szádvár, Ónod, Putnok, Fülek sorra meghódolt Thökölynek. Ibrahim basa, mielőtt búcsút vett győzelmes fegyvertársától, szeptember 16-án ünnepélyesen átnyújtotta neki a szultán athnaméját, mely a Budán tizennégy pontban megállapított szerződést jóváhagyta s Thökölyt Magyarország „királyává” nevezte ki, de Thököly nyomban kijelentette, hogy a királyi címet nem fogadja el. Ő csupán a magyarországi részek „fejedelmének” nevezte magát. Thököly fejedelemsége magában foglalta Felső-Magyarországot egészen a Garamig. Fejedelemsége országgyűlését 1683 január 11-re összehívta Kassára. A rendek egy katolikus püspök elnöklete alatt üléseztek s tanácskozásaikat a vallási türelem szelleme hatotta át. Midőn üléseiket befejezték, január 28-án azzal búcsúztak el Thökölytől, hogy „adja Isten, hogy ez a gyűlés legyen utolsója, befejezője tizenkét esztendőktől való sok romlásunknak, veszedelmüknek, egyenetlenkedésünknek s hogy Thököly mielőbb nemcsak 20 vármegyének, hanem az egész országnak s kapcsolt részeinek hirdethessen országgyűlést.”
Thököly sikerein fölbuzdulva Mohamed szultán jóváhagyta Kara Musztafa háborús javaslatát. A bécsi udvar nem akarta a háborút. Kész lett volna a magyar területből is, melyből pedig ekkor már csak 12 vármegyét mondhatott teljesen magáénak, átengedni valamit a töröknek, csakhogy megvásárolhassa a békét s ezzel az örökös tartományok biztosítását. Mikor ezt meghallották a magyar terület lakosai, azt mondták, mintsem rabul adjanak el bennünket, inkább önként meghódolunk Thökölynek s a töröknek.
A császár és Thököly közt folyt hosszas békealkudozások nem vezettek eredményre. Ha idejében létrejött volna a béke Thökölyvel, ez talán visszatarthatta volna a törököt a háborútól. De mikor végre Bécsben készek lettek volna rálépni a Thököly ajánlotta alapra, akkor már késő volt.
A hadjárat céljára nézve volt némi eltérés Kara Musztafa és Thököly fölfogása között. A nagyvezért világra szóló fényes haditett dicsősége izgatta, – Bécset akarta bevenni. Thököly ellenben a magyarországi területek behódoltatását szerette volna befejezni. El is jutott mintegy 20 000-nyi seregével egész Pozsonyig, Felső-Magyarország tehát majdnem egészen birtokában volt már, de Pozsonynál július 29-én vereséget szenvedett Károly főherceg seregétől. Arról tehát nem lehetett szó, hogy a török fősereggel Bécs alatt egyesüljön. Stratégiai feladata az lett volna, hogy a Bécs fölmentésére siető Sobiesky János lengyel királyt föltartóztassa. E helyett alkudozásokat kezdett a lengyel királlyal. Ez az eljárása joggal kihívja a bírálatot.
Miféle politikai megfontolások vezethették eljárásában? Talán a Bécs meghódítására célzó török vállalkozást politikai hibának ismerte föl, aminthogy az is volt. Ez a merész vállalkozás, még ha pillanatnyilag sikerült volna is, a legnagyobb mértékben provokálta volna egész Németországot s oly óriási feladat elé állította volna Törökországot, melynek ez már akkor képtelen lett volna megfelelni. Kara Musztafa túlbecsülte nemcsak a saját seregének, de általában Törökországnak erejét, midőn céljául tűzte ki a Közép-Európa irányában való hódító előhaladást. Ez akkor már anachronizmus volt.
A helyzetnek s a lehetőségeknek ily mérlegelése, ha nem igazolná is teljesen Thököly magatartását, de érthetővé tenné, hogy nem akarta a saját sorsának és a magyar ügynek törékeny sajkáját a katasztrófa felé siető török hajóhoz kötni.
Thököly a Bécs alatt szeptember 12-én szenvedett török vereség és a Párkánynál október 9-én bekövetkezett csatavesztés után is, – melyet legalább részben szintén az ő támogatásának elmaradása idézte elő – még mindig a császárral való kibékülés reményében ringatta magát. Pedig a császár, ki kérlelhetetlen volt iránta akkor, mikor Thököly a hatalom zenitjén állott, még kevésbé hajlott a békére, mikor Thököly feje fölött a hullámok összecsapni készültek.
Annál előzékenyebb volt I. Lipót a törökkel szemben. Mikor Bécs fölmentése után Linzből fővárosába visszaérkezett, békét akart kötni a törökkel. Tehát 1683 őszén még álmában sem gondolt Buda fölszabadítására s ez három év múlva rá nézve egészen váratlanul következett be. Ekkor még túlsúlyban volt az udvarnál a békepárt, melynek érdekében a császárné és a spanyol követ is dolgozott. Ez a párt azt akarta, hogy a császár minden erejét a nyugati feladatok számára tartogassa. A spanyol örökösödési háború akkor már előre vetette árnyékát. Ez volt az oka annak, hogy a császár győztes létére békét óhajtott volna kötni, ellenben Kara Musztafa, bár Bécs alatt megverték, még mindig elég erősnek hitte magáét és még mindig remélte, hogy visszafordíthatja a szerencse kerekét. Hadával Budára vonult s Thökölyt odarendelte, hogy vele a háború folytatása felől értekezzék. De Thököly nem jelent meg.
Most már Thököly, a császártól elutasítva, a töröktől árulónak tekintve, sietett a kikerülhetetlen bukás felé. Fejedelemségében a császáriak által szorongattatva, 1685 őszén csapataival Bibarba vonult s néhány fő emberével Nagyváradra ment, hol Ibrahim szerdár nagy pompával fogadta. Az ismeretes történeti adoma szerint, mikor az ebéd végeztével távozni akart, a házigazda azzal tartóztatta, hogy „hátra van még a fekete leves”. Azután elfogták s megkötözték. Ez az elfogatás török részről mindenesetre hiba volt, mert azt eredményezte, hogy a Thököly-féle haderő nemsokára vitézül harcolt a császári zászlók alatt, midőn most már 1686-ban Buda visszavételére s folytatólag majdnem az egész török hódoltság elfoglalására került a sor.
Kara Musztafát a szultán 1684 végén megölette. Helyébe Kara Ibrahim lett a nagyvezér, ki főfeladatának tekintette, hogy bosszút álljon az „áruló” Thökölyn és a magyarokon s arra gondolt, hogy majd a béketárgyalásoknál Thökölyt kiszolgáltatja a császáriaknak. A törökök belátták, hogy hibáztak, mikor Thökölyt fogságra vetették. Ibrahim szerdárt 1685 novemberében a szultán megfojtatta s ekkor Thököly visszanyerte szabadságát. De ekkor már hívei többnyire elfordultak tőle, mert ügyét elveszettnek tartották.
Thököly elfogatásával nemcsak az ő politikai pályafutása, hanem az a több mint száz éves korszak is lezáródott, mely alatt a magyar szabadsági mozgalmaknak egyik fontos tényezője a törökre való támaszkodás volt.
Még egy utolsó lángot vetett Thököly harci dicsősége. Mikor Apafy Mihály erdélyi fejedelem 1690-ben meghalt, a szultán Thökölyt nevezte ki helyébe fejedelemmé s ez a környezetében levő bujdosókkal s török csapatokkal Oláhország felől a havasokon keresztül behatolt Erdélybe, ott a szorosokat őrző német csapatok hátába került, Heiszler seregét megverte, magát Heiszlert elfogta. Thököly szeptember 25–29-ig országgyűlést tartott Keresztényszigeten, mely őt nagy lelkesedéssel megválasztotta Erdély fejedelmévé. Ez a fejedelemség azonban nem tartott soká, mert Badeni Lajos őrgróf csapatai elől Thököly 1680 október végén kivonult az országból. Egy haszna mégis lett Thökölynek merész hadi tettéből. Az elfogott Heiszler tábornokot kicserélték Thököly nejéért, Zrínyi Ilonáért, ki Munkács hősi védelme után a vár elestével a császáriak hatalmába került. A hős asszony sietett férjéhez s hátralevő életüket Kis-Ázsiában Nikomédia mellett töltötték. Hasonló sors érte Thököly mostoha fiát II. Rákóczi Ferencet. Ez szintén megválasztott erdélyi fejedelem volt s huszonhat évvel később török segítséggel ő is tett kísérletet fejedelemsége elfoglalására. Hívei a besztercei hágón át tatár csapatokkal betörtek Erdélybe. Ő maga 1707-ben augusztusban már szinte eltökélte magát, hogy személyesen részt vesz a háborúban. De most már késő volt, mert időközben Savoyai Jenő elfoglalta Belgrádot s ezzel a háború kockája eldőlt. A passzarovici békekongresszuson a császár képviselői azt követelték, hogy a porta bilincsekbe verve szolgáltassa ki nekik magát II. Rákóczi Ferencet, továbbá Bercsényit, Forgáchot, Eszterházy Antalt, Csáky Mihályt és Vay Ádámot. A nagyvezér erre levélben így válaszolt: Mivel Rákóczit a porta pártfogásába vette, becsületbeli kötelessége, hogy annak egyetlen hajszálát se engedje meggörbülni.
A török kormánynak 1717-ben tanúsított férfias magatartása majdnem megismétlődött százharminckét évvel később, mikor Ausztria és Oroszország a török földre menekült Kossuth Lajosnak és bujdosó társainak kiadatását nagy erőszakossággal követelte. Az orosz követ még hadüzenettel is fenyegetődzött, ha a török kormány ki nem adja őket.
Abdul Medsid szultán szintén nem engedett a pressziónak s a vendégjogra hivatkozva becsületbeli kötelességének tartotta a magyar menekültek kiszolgáltatását megtagadni.
Ezzel a kissé mélabús végakkorddal éppen le akartam zárni ezt a történeti visszapillantást, mikor belépett szobámba annak a hírnek hozója, hogy a törökök Kut-el-Amaránál elfogták a mezopotámiai brit csapatokat. Önkéntelenül átcikázott agyamon az a gondolat, hogy mindazok fölött, amiket a török–magyar vonatkozások múltjából a történelem számunkra három századon át följegyzett, messze kimagaslik a népek sorsának az a nagy fordulata, melyet a mai nemzedék megért. A magyar ismét együtt harcol a törökkel, de nem koronás királya ellen, hanem mint egyenjogú társa annak az ausztriai hatalomnak, mely egykoron elnyomására tört. Harcol abban a felemelő tudatban, hogy a dolgok amaz új rendjének, mely a mai közép-európai szövetséget megteremtette s ennek érdekközösségébe a török birodalmat is bekapcsolta, első kezdetei magyar államférfinak, gr. Andrássy Gyulának nevéhez fűződnek. Harcol diadalmasan hű szövetségben a német, török és bolgár nemzettel. Harcol nem mások szabadságának elnyomása végett, hanem hogy megvédje a legszentebb és legősibb jogot, az élethez való jogát.
