KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: BABITS MIHÁLY
KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: BABITS MIHÁLY
Babits Mihály új könyvét olvasva gyakran bukkanok olyan versekre, melyeket több mint tíz év óta ismerek és a levelesládámban őrzöm őket, azokkal a hosszú, drága levelekkel együtt, melyeket még Szekszárdról írt, húsz éves korában, nekem, a húszévesnek, abban a korban, mikor az útnak induló írók keresték egymás kezét. E versek mellett nincs évszám. Elkeverednek azokkal, melyeket tegnapelőtt írt. És senkise tudja kitalálni – a lélektan minden boszorkányossága kudarcot vall – hogy melyek születtek tegnapelőtt és melyek tíz évvel ezelőtt. Mind a két fajta vers egyformán egész és babitsi. A fejlődésről beszélnek? Nagyon nehéz kimutatni az évgyűrűket. Az „In Horatium”, „Óda a bűnhöz”, „Sírvers”, „A világosság udvara”, „Vér-ivó leányok”, „Névjegyemre”, „Vile potabis”, „Nincsen kísértet” című versei, melyek hét éven belül megjelent három el nem múló kötetében kerültek a közönség elé és mind méltóan hangsúlyozzák egyéniségét, úgyszólván egyidőből származnak, a legkoraibb fiatalságából. Egyenletes mélység hullámzik mindegyikben. Önkénytelenül az arcára kell gondolnom, mely – mióta ismerem őt – nem változott. Szelíd keserűség, sápadt, férfias vonások, idegesen eleven, mélyfekete szemek, mint azoké, akik sok kávét isznak és valami éber, virrasztó, tiszta mámor a homlok körül.
Ez az arc – éles, mint egy rézkarc – a nyilvánosság előtt először a tudományegyetem egyik zsúfolt tantermében tűnt fel, ahol az 1900-as fiatalság irodalmi tornát tartott s rám, aki először láttam, épp oly mély benyomást gyakorolt, mint verse, melyet felolvasott. Mind a kettő megrögződött a változó időn át, mint egy kép, mely nem mozog. Spinosa-ról szóló szonettjét mutatta itt be, mely – tudtomra – eddig még nem jelent meg nyomtatásban. Ez a költemény azonban a gondolati frissességével, kemény és bátor készségével már egészen ő volt. Az a mag, mely később egyedülálló költészetévé lombosodott ki. Minden meglepetést és értéket magában zárt már. Maga a hallgatósága is újszerű volt, forrongó egyáltalán nem egységes. A padokban elszórtan a hívei, a leendő olvasói és barátai. Csöndes, szerény fiatalemberek, kik egy új és igaz irodalom lehetőségéről álmodoztak. De akadtak itt csodabogarak és különcök is, kiket már meglegyintett a századváltozás rendkívülisége, tejarcú gyermekek szakállasan, szandállal, tolsztojánusok, angol pipával, szocialisták, kik tudományos könyveket bújtak és éjszakákon át vitatkoztak, az utcán, gázlángok alatt, spiritiszták, metafizikusok, a másik oldalon pedig a régiek, az álmos költészet és politika őrei, kik féltékenyen neszeltek minden új jelre, kezükben tülökkel és fütyülőkkel. A leendő magyar társadalom makrokizmusát tükrözve látom e tanterem mikrokizmusában. Babits Mihály, a húsz éves, e széthúzó vágyak és irányok közepette is csak költő volt, új, nagy és izgatóan magyar. Verseit a belső ritmusnak azzal a mély érzésével, azzal a vonzó, egyéni stílus-érző dallamossággal adta elő, mint most és utóbb a Nyugat irodalmi délelőttjén is.
Azóta – ezen a délelőttön éreztük – a nemzet költője lett, olyan verseskönyvei jelentek meg, melyeket egyenként számon tart az irodalomtörténet. De mindenkor, pályája diadalmas emelkedőjén is a régi képet látom, a fülleteg tantermet, a várakozó arcokat és a gerjedező jövendőt. Hogy nemrég néhány fütyülő – a régi testvére – működni kezdett körülötte és még a magyarságába is belekötöttek, azon gondolkoztam, közreadhatom-e egy régi levelét, melyet 1904. február 2-ról keltez hozzám, az engedelme és a büszkesége sérelme nélkül, egy régi, tizenkét évvel ezelőtt írott levelet, melyben vallomást tesz a magyarságáról, önkényt, nem politikai tüntetésből, de valami bensőséges sugallatra. Most miután felbolygattam a múltat, nem tudok ellenállni a gondolatnak és itt közlöm e levél pár életrajzian is érdekes mondatát: „Magyar vagyok – írja – magyar nemesi családból származom úgy apai mint anyai részről; s mindkét részről a nagyapáim emberemlékezet óta megyei tisztviselők voltak (van-e magyarabb foglalkozás?) apám volt az első, aki az Állam szolgálatába lépett; de még ő is valóságos típusa volt a régi magyarnak és a jogásznak. S én aki úgy életpályámmal, mint nagyrészt műveltségemmel is (bár apámnak is – igaz hogy csak tudományos téren – nagy modern nyugati műveltsége volt) annyira elszakadtam a családi tradíciótól, az évszázados szellemtől; napról-napra jobban érzem, mily természetes és szoros folytatása vagyok becsületes őseimnek… Nem tudom, van-e másutt annyi csillogó szem, él-e, igazán él-e másutt annyi lélek, mint itt? Én úgy tudom – úgy tapasztaltam, – hogy az igazi magyarság többnyire bizonyos nemességet is jelent… S hami átok, hami nehézség, mélaság tényleg rajtunk ül: nemcsak nemességünkből ered, nemességünket bizonyítja-e? nem értékesebb-e, mint sok könnyűség, mozgékonyság?…
Babits Mihály könyve íme emlékeket zaklat fel bennem. Bocsásson meg érte: eltévedeztem a múlt gazdagságában s régi koszorúkat nyújtottak neki, kit friss koszorú illet és emlékeket adok át – az én emlékeimet – a Nyugat olvasóközönségének is.
