II.
II.
Minden mondat félórával megrövidít, félórával megajándékoz. Hegyről legördülő követ várok a hegy lábánál.
A szavak, mint homályos kusza emléktömbök, úgy tűnnek fel bennem. Irtózatos súlyukkal ráfekszenek agyamra. Mintha csak törmelék volna bennem és lomhán működő agyam reflektorával vetek rájuk fáradt fénysugarat. Görcsösen ragaszkodom hozzájuk és elvesztem őket. Mint a gyermek, aki színes címkéket gyűjt, úgy vagyok a szavakkal.
Szavak, mint omló bő vizek átfolynak rajtam és medrük hol csekélyke ér, hol hatalmas folyammá nő meg.
Szavak vonalat adnak öntudatunknak, homályt oszlatnak és finom, érzékeny barázdákat vonnak agyunkban.
Sokszor érzem, hogy halk zenélő vére ömlik belém szavaknak, mintha édes meleg testükkel most szakadnának ki belőlem.
Rég nem ügyelt, holt szavak járnak vissza, az idők múlását percre áthidalva. És ahogy érzem őket, mint egy kedves ismerős idegennel, úgy állok szemben régi magammal.
(Majd mint drága, csiszolt, csorbult ereklyét úgy ásom ki magamból a szavakat.)
Majd újból elszikkad a múlt, mindent kiegyenlítő iszap borít be: magaslatot és mélységet egyaránt. Sehol egy rés, melyen régi magamhoz férkőzni.
