IV.
IV.
Engem ritkán látogat a látók bizonyossága, és a belső szózat ritkán szólal meg bennem, kezem és agyam titokzatos sodronyon, mely irányítaná. Ezért nem lehet szavam biztos és határozott és gondolataimból nem építhetek palotát a művész fölényességével, ki az anyagot uralja. Én, aki töredék és tévelygő vagyok, nem alkothatok egészet és feltétlent. Nekem magamban kell szállnom, ahogy ismeretlen partok messzesége felé igyekszik a tengerész – új világok babonás izgalmaival idegeimben.
Mert széthullt és elfolyó vagyok, mint a feloldott kéve és kiömlő serleg. És szétrebbenő csorda az én gondolataim. Nincs tegnapom, melyre halálosan következnék a ma és bizonytalan az én holnapom.
Izmomban, százszor tudott mozgások íve válik bizonytalanná, untig szólt szavak lépte bukdácsol számban, agyam minden zajra, mely rátör, riadtan neszel fel, érje asszonyszem, zokszó vagy simogatás. Minden kísértetien verődik ki fátyollal bevont szívem dobján.
