X.
X.
Sziklákat görget bennem a vér, gátat tör, partot tép és titokzatos szirtek fokán törik meg. Áldozat füstje hódolón szállok a magasba és önmagáért lobban utolsót fáklyám. Süket hangomat mély kagyló rejti, gyűjti és veri ki viharrá és hulló angyalként zuhan alá a szavak égnek szálló szárnya. Háborgó vérem nem buzog, mint éltető forrás, de társalog nővéreivel a viharral.
Itt állok dacosan. Nekem nem jutott mosolygás, pusztán álló szikla, vihar fészke, engem elkerült a szeretet ekéje, bennem gyökértelen virága.
Tiszta asszonyvágy meg nem szentelte ajkam, könnye gyöngyéből vakító ékszere nincs a szívemnek.
Magamért valón hiába űzöm a némbert, minden virága dérvert hideg leheletemtől. Távoli kertek mámora ez hová sohasem térek és áldozatváró illetlen edények a szám és a szívem. Égő tömjénként lángol az agyam és a szívem zsámolya véres viaskodó vágynak.
