XV.
XV.
A fáradtság, mely a tagokat nehézre sulykolja és az agyat ólommá nehezíti, nem ellensége az alkotásnak. A kimerülésben van gazdálkodni tudás a kimért és kijelölt anyaggal s az a fantázia ezerfelé néző ablakai közt a végokokra nézőkben gyújtja fel jelző lámpásait. A lélek anyagát ősformáira lefejti és a burkok és leplek labirintusából kibontakozik a kemény, vakító és ép test. A dolgok közt elvész a tér, ahogy hozzájuk állunk és szinte a testünkben érezzük a vonalaikat. A szavak megtelnek és beteljesednek és a nyelv roppant hálózata egy pár szállá egyszerűsödik, szókká, miket az anyánktól hallottunk s miket útszélen használ mindenki, aki gyötrődik és aki árad és aki oly kevésből építi fel a világot.
Rejtett és rég nem illetett ajtók gyermekszívünk halk, illatos, félhomályba vesző szobáján nyílnak ki zajtalan. Egész utunk minden kanyarodása egy-két szögletté és vonallá válik. Ami történt velünk nyugodt és fölényes játéka egy akaratnak, mely sudárba szökkenti a fát és csillogó ércet érlel a föld gyomrában.
A lázongás ilyenkor megadássá mélyül és a magunk megbecsülése elérzékenyíti és szentté avatja a szívünket.
