Tóth Árpád: Elégia egy elesett fiú emlékére
Tóth Árpád: Elégia egy elesett fiú emlékére
Oh, búsan csurran s bánatosan ragyog
A vénülő bor sárga aranyja ma,
A lomha szél szelíden szállong
S messzi hegyek aromáit hozza.
A vénülő bor sárga aranyja ma,
A lomha szél szelíden szállong
S messzi hegyek aromáit hozza.
Pajtás, köszöntsük csorba kupánk setét
Csengésü párját régi napokra most
S édes danái tűnt időknek
Szánk fanyar ízét cúkorozzák.
Csengésü párját régi napokra most
S édes danái tűnt időknek
Szánk fanyar ízét cúkorozzák.
Jó most halottat hívni az éjidőn,
Nézvén: a vén kert borzadozó, komor
Ákáci közt fehér lepelben
Leng-e kisértet a néma útra?
Nézvén: a vén kert borzadozó, komor
Ákáci közt fehér lepelben
Leng-e kisértet a néma útra?
Emlékszel-é rá? gyenge-leány szinét
Orcáinak még festi eléd szived?
Elhullt a harcon ő is, ő is,
Áldozatúl a setét viharban.
Orcáinak még festi eléd szived?
Elhullt a harcon ő is, ő is,
Áldozatúl a setét viharban.
Dicsérjem-é őt? verjem-e rá kemény
Ércét "hős" szónak? csillog a hősi szó,
De tompán is kondúl s ijesztőn,
Mint megütött vas a múzeumban.
Ércét "hős" szónak? csillog a hősi szó,
De tompán is kondúl s ijesztőn,
Mint megütött vas a múzeumban.
Nem foglalom hát vasba finom s szelíd
Ifjú alakját: ércszobor a vezért
Hirdesse, vér zordon gigászát,
Kit puha lantom meg sem érthet.
Ifjú alakját: ércszobor a vezért
Hirdesse, vér zordon gigászát,
Kit puha lantom meg sem érthet.
Húnyt ifjat illőbb megremegő, setét
Virágu verssel hinteni most körűl,
Bús rózsát fűzni holt kezébe,
Elfeledőn, hogy e kéz is ölt tán.
Virágu verssel hinteni most körűl,
Bús rózsát fűzni holt kezébe,
Elfeledőn, hogy e kéz is ölt tán.
Nyugtassa isten, sírja örök ölén
Álmodjon éltet, mit sohsem élhetett,
Míg bánatos, csöndes szemével
Néz le a sírra a könnyszinű hold.
Álmodjon éltet, mit sohsem élhetett,
Míg bánatos, csöndes szemével
Néz le a sírra a könnyszinű hold.
S ha bús hazánkba eljön a béke majd
S keze a tornyok ablakain benyúl
Zendítve a harangok bronzát
S felriad édes ivű galambraj,
S keze a tornyok ablakain benyúl
Zendítve a harangok bronzát
S felriad édes ivű galambraj,
És feldoboghat újra nehéz szivünk
S felnézhet ismét földresütött szemünk
Keresve boldog horizontot, -
Ő is örűljön a néma sírban!
S felnézhet ismét földresütött szemünk
Keresve boldog horizontot, -
Ő is örűljön a néma sírban!
