Szép Ernő: DES GRIEUX
A pusztában szenved,
Nincs istene, nincs egy barátja,
Nincsen kutyája, nincsen sátra,
Vállára puskát nem vett,
Fél a nappaltól, fél a sötétségtűl.
Hogy meg ne hasadjon,
Jobb kezébe homlokát hajtja,
Minden lélegzetét sohajtja,
Néki vígaszt mi adjon,
Akármit néz, bánatát nézi rajta.
Menekűl semerre,
Csóktól, daltól elhagyott szája
Nyílik némán s a sírást várja.
Aludni volna terve,
Sebei fájnak s nincs azokra tépés.
S azokban melegszik,
Lejárnak arcára a könnyek
S oly lassan és oly görbén jönnek:
Az ő utjának tetszik.
Nyelve száraz, gégéje nehezet nyel.
Reménye meghalni,
S ahogy fut a halál elébe,
Annak is fel-feltűnő képe
Kezdi őtet megcsalni.
Megáll, reszket, vár tündér segítséget.
Fönn az égen hajnal,
S gondolja: én ártatlan gyermek,
Még várom a boldog szerelmet.
És elkezd nyögni: jaj, jaj,
De attól egy homokszem el nem moccan.