Fazekas Frey Imre: Sóhajtott a fa
Fazekas Frey Imre: Sóhajtott a fa
Mert a nap szikrázott kint a mezőn,
S aranyló vetések borzongtak a nagy melegben,
S a lábamat égette, szúrta, marta a por,
Izzadva, lihegve egy dús lomb-koronás
Fa alá menekültem.
S aranyló vetések borzongtak a nagy melegben,
S a lábamat égette, szúrta, marta a por,
Izzadva, lihegve egy dús lomb-koronás
Fa alá menekültem.
Ott hemperegtem a száraz füveken,
Mint fiatal csikó, trüszkölve, vidáman,
Bágygyadtan bár egy kissé, de azért
Vidáman.
Mint fiatal csikó, trüszkölve, vidáman,
Bágygyadtan bár egy kissé, de azért
Vidáman.
Száradt füvek a hajamba akadtak,
És szénák illata csiklandta az orrom.
(Jó szag: keserű-édes, ízes.)
És szénák illata csiklandta az orrom.
(Jó szag: keserű-édes, ízes.)
Nem hiszitek: mint egy csikó, úgy hemperedtem el:
Hátamon. Hasamat melengette a Nap,
És lábaim kalimpáltak szünetlen.
(Egyedül voltam és mezítlen,
Hujjé,
Azóta sem és soha tán ily boldog!)
Hátamon. Hasamat melengette a Nap,
És lábaim kalimpáltak szünetlen.
(Egyedül voltam és mezítlen,
Hujjé,
Azóta sem és soha tán ily boldog!)
Füvet akartam enni és napsugarat inni,
(Mit tudom én?)
A lelkem talán egy friss szökelésű, erős,
Izmos, de szelíd szarvasnak melliben élt
Valaha?… (Igaz, nem igaz?)
(Mit tudom én?)
A lelkem talán egy friss szökelésű, erős,
Izmos, de szelíd szarvasnak melliben élt
Valaha?… (Igaz, nem igaz?)
És jött az Alkonyat és véle a csuda,
Az Alkonyat könyeket hintett
És megcsörrent fejem fölött a Fa.
Az Alkonyat könyeket hintett
És megcsörrent fejem fölött a Fa.
A levelek, milljók, kicsinyke csöppek:
Halkan csörögtek.
Halkan csörögtek.
És szétnyiltak a lombok, s kinyúltak az ágak
És megrecsegve püffedt a fatörzs,
S a nyílt lombon, az óriási szájon
Egy mély, nehéz sóhaj tört át: - „Aó!” -
És megrecsegve püffedt a fatörzs,
S a nyílt lombon, az óriási szájon
Egy mély, nehéz sóhaj tört át: - „Aó!” -
Csak kis szellő röpült és újra csönd,
És jött az éjjel, s nedves lett a föld.
És jött az éjjel, s nedves lett a föld.
