Kosztolányi Dezső: Vidéki éj
S mily messzi-kék
alatta az alvó, beteg vidék.
Reád lehel
S a mindenséget kézzel éred el.
Jó, égi túsz
Ó messzeség őrültje Sziriusz.
A halmokig
Halkan motoz, az éjjel álmodik.
Mert áll a tor,
Vértől zabáltan lassan zakatol.
Csend mindenütt.
A toronyóra zengőn egyet üt.
Kigyullad a
Kis patikának kormos ablaka.
Felkel hamar
Márványcsészében álomport kavar.
Olyan bús itt.
Élő, halott egyformán aluszik.
Egy szörnyeteg?
Nem, vas, halál, szíj. Éji őrmenet.
Egy surranás.
Most két erős, gyors puskadurranás.
Fáradt szegény.
Csókolja a földet. Egy szökevény.
Nem is sikolt.
Ki volt az anyja, istenem, ki volt?
A szája szép
S harminckét foga büszke, drága ék.
S ki tudja mér? -
Bámulja őt a vén Göncölszekér