Ady Endre: Krónikás ének 1918-ból
Népek népekkel egymás ellen gyűlnek,
Bűnösök és jók egyént keserűlnek
S ember hitei kivált meggyöngűlnek.
Szivek, tűzhelyek, agyak de sérűlnek,
Kik olvasandják ezt, majd elképűlnek,
Ha ő szivükben hív érzések fűlnek.
Jaj, hogy mindenek igába görgyűlnek,
Jaj, hogy itt most már nem is lelkesűlnek,
S mégis idegen pokol lángján sűlnek.
Itt most már minden leendők gyérűlnek,
Itt régi átkok mélyesre mélyűlnek:
Jaj, mik készűlnek, jaj, mik is készűlnek?
Olcsó cécókon ezerek vegyűlnek,
Rút zsívány-arcok ékesre derűlnek
S íjjedt szelidek szökve menekűlnek.
Emberségesek igen megréműlnek,
Ifjak kik voltak, hoppra megvénűlnek
S a Föld lakói dög-halmokba dűlnek.
Labdázó fiúk halálba merűlnek,
Ős, szép kemencék sorjukban elhűlnek
S kedvelt szűzeink uccára kerűlnek.
Buták, fáradtak és néha örűlnek,
Szegény emberek mindent kitörűlnek
Emlékeikből, mert csak ölnek, ölnek.
S láz-álmaikban boldogan békűlnek,
S reggelre kelvén megint megdűhűlnek,
Kárhoznak, halnak, vadakká törpűlnek.
Nagy tetejükre kövér varjak űlnek,
Unják a hullát el- s vissza-röpűlnek,
De az emberek meg nem csömörűlnek.