VIII. (Az elfelejtett isten)
Nehéz füstként gomolygott már az árnyék
S megült a templom sok kopott kövén.
Igen, jó hírt! Ó jobb már nem lehet…
– De aki hozza, olyan messze jár még!
Hogy nem talált s leírta itt e kőre…
Csak én nem értem a rovott jelet!…
S szíved már részeg rég leszűrött bortul,
Míg egyre vársz a szőllőültetőre?…
Igen, tudtam, tudtam, de elfeledtem
A hírt, mitől még minden jóra fordul!
Pusztádon már a szívós akarat
S tévedt lovasként meg-megáll ijedten.
A drága hír nyomát ó hol keresse?
Fusson? Vagy jobb ha egy helyben marad?
S rémlik, távol, lapos szélhordta dombon
Valami mozdul… Vajjon arra lesz-e?
Rebben, fordúl valami ott a légben
És eltűnik a mélylő horizonton…
Lelkem vivé hömpölygő álmok sodra
S már nem tudom, álmomban-é vagy ébren,
S felrémlett: itt, hátam megett áll épen
Az elfelejtett isten régi szobra!
S nem sejti senki… Csend ragyog felette…
Áll meztelen az éj titkos neszében.
Szentségtörőn csak én eszméltem rá ma,
Hogy volt, hogy van s a zsolozsmát szerette…
Elmult álom, könnyekkel öntözött,
Ó halld imám! Kiről ki sem tud már ma,