Augusztus 7.
Augusztus 7.
„Nyári szerelem. Futó viszony. Röpke érzés.” – Jutnak eszembe a regényből, társalgásból tanult szakkifejezések. Csak ez lenne? Lényem egy férfias visszalendülése a betegek közül a rendes emberek közé? Nem is más. Úgye, öregem, hogy ide jöttem, fellengő, prófétás szerelemmel olvadtam a természetbe s amint kissé talpra állított a gyantaillat, fenyőzúgás, cirpelő mező, tükröző tó, a zöld és kék hegyek, megragadtam Alice felém nyúló kezét s kirántottam magam a rémek mocsarából? Csak finom, kéjes ívű híd volt Alice nekem a nemlét és lét között. Akkor is hálás kézcsókkal, imádságos kézzel kell reá gondolnom, nem pedig szemébe meredve szíve gyökeréig akarva hatolni, lesni hangja fordulását, mozdulatát, nevetését, hallgatását,folyton keresni, keresni valamit, ami elárulja, kiszolgáltassa, lerántsa a sárba, hogy rákiálthassam: „Te…!” Mert nem olyan egyszerű az egész, ne hidd. Magam nem vagyok szép, se deli, se karcsú. Remetés a modorom, szavam nem hangos, nem szapora, isten bocsá', nem szellemes. Aki anyagi haszonra számít, az csak látva is, elriad tőlem. Alice gazdag, azt tudod, hogy szép is. A férje itt van, látom, szereti. Két lányának jó anyja, mindenki észreveheti. Akár az európai nagy nyelvek tudását, akár az irodalomban való jártasságot tekinted műveltségnek, Alice igazán művelt. Igen jól és értelmesen zongorázik, szép kis filigrán alt énekhangja van. Mit írjak még? S mégis engem, engem szeret?
Ki ez a vigyorgó, sárgaképű nyugtalan Valaki, aki közénk ereszkedett, mint völgyhajlatba a meglassult futású felhő, s a bizalmatlanság mérgét csöppenti vállamon keresztül édes poharamba? Hinni szeretnék és nem tudok hinni, gyötröm magam, naponta áhítatosan, remegve járulok csókos áldozatához s amikor búcsút int, érzem, hogy szentségtörő vagyok.
Bár lenne vége már!
