Július 21.
Július 21.
Borzas kis mezőm fölött táncol a levegő. Így remeg indulatom szívembe költözött képe fölött. Minek? Kértem, áhítottam? Nem. Közém állt s a természet közé, amely szememen, minden pórusomon keresztül gyógyító orvosságként ömlött széles, színes, illatos, lágy zenéjű hullámokban lelkembe, s most szememre világoskék szemének emléke tapad bűvös pápaszemnek, rajta keresztül látom az erdőt, a virágot, kis barátaimat, a hangyákat, fülemben rózsaszín szoknyájának suhogása távoli, idegen, gyönge mormolássá veri az elfelejthetők zugába a fenyők búgását, a virágok illatában parfümje párját keresem, a fű simogatása csak keze érintése… s amint így fekszem, szívemből, mint Emese kebléből, nagy folyam szakad, elönti a rétet, a vinnyogó vércsék fészke, a fenyő-bóbiták fölött remegve elnő, betölti a völgyet, a kék ég tükrözik benne, fölkap és visz, ragad, ki tudja, mily sziklák felé! Csónak akad alám, a kormánylapátot barna, párnás kis keze tartja, barna-piros kerek arca, akár egy kis vadócé, ragyog a napon, reám nevet, én kezemet fejem alá fonom párnául, lecsukom szemem s úszunk boldogan a részeg bárka mélyén. Édes és komoly a csókja, mint a halotté, akitől búcsúzunk, s ernyedt ijedelemben vonaglik könnyes szívem.
Eh, mi ez?
Ébredj! Ne hagyd a belső, csókra, kéjre kapzsi embert fölébed kerekedni. Emlékezz, hogy eddig is csak szenvedést hozott neked vásárfiául a zajongó, színes sokadalomból, ahová pálinkás reggeli kedvvel, pántlikás kalappal, hetykén kopogó csizmás lépésekkel indult el korán s bizonytalan, mogorva mámorban tért meg belőle éjidőn!
Látod, itt, a mogyorók között magányos cseresnyefa bókol. Szerény a növése, ága enyhe sima, szelíd vágású, szerény zöld a levele lombja – akár a lelkem. S ahogy békén írok, minduntalan föl kell vetnem fejem, most lombja rázódik, mint beteg rongy: gyerek marcangolja gyümölcséért, ága roppant száradásra a dézsmáló kapzsi kedvén, vagy tövén hasad, a törzsből hosszú kéregszalagot szakítva, s ha elmegy a gyerekhad, amely rombolva, falánk majmokként nyaggatódzott rajta, rátarti riszálással sétálnak elő a gyepen a szarkák. Jobbra ireg, balra forog s már fellebbent a fára, ahol nagyképű és szeles billegetéssel keresi az érettebb szemeket. Még a zöld bogyók mind neki se hajnalodtak, marékkal szaggatják őket egy-egy pirosért. Két hete, hogy első cseresnyéje megérett s ma agyon szaggatott, hervasztott roncs az egész fa.
Téged is így pusztítanak azért a kis piros hevülésért, édes érzésedért, illatos fantáziádért, amely kínodnak cseresnyés érett gyümölcse a sok zöld bogyó, komoly sötétzöld méla lomb között, én belső, édes, csókra, kéjre kapzsi emberem.
