Füst Milán: Naenia • (Egy jó barát emlékére.)
(Egy jó barát emlékére.)
S mélyet kortyantott...
S ma porhanyó sírjában porladoz...
Ó, ó, hogy élveznéd az ősz
Pirosló színeit s újborát!
S az enyészet karjába dőlsz!
Még itt díszlik ablakod alatt
A százados dió s az őszi kökörcsin
Egyre megújul... De te nem,
Csak te nem újulsz meg sohasem.
De vaj' meddig vagyok még hiradó!
Hisz időm nékem is letelik,
És minden napom a sír felé
Oly biztos lépéssel közelit,
Mintahogy a meleg földanya
Felölti lassan a ködruhát.
Mióta nedves házikódba bújtál:
Nyers énekeket teli szívvel fújtál
És nem volt benned semmi félelem.
«Nagyot ugrani! - Az élet árja
Habjai tornyosulván, elragad.»
Szóltál és nagyot kortyantott nyakad
S megdőlt, szőke fejed, mint az anyaölben,
Oly lágyan simogatták láthatlan kezek.
Pajtás, megyek én is már kifele!
S hiába, szívem hogy rád emel
Színes pohárban opál-bort!
Az őszi erdőség kopár, zord
Nyögése elhallik errefele!
S a szív sunyít, - megáll és füleli
Jelt ad-e, menni már valami?
Úgy űltél részeg trónusodon, mint a gőgös
Szerelem istene s az Értelmes Mámoré!
Mintha várnád e föld zsenge s tudatlan szüzeit: hogy bánkódva,
Amiért hagytak egyedül epekedni s hosszú sorokban,
Gyönyörű hajkoronájukat megbontván, - jőjjenek
S őszi koszorújokat meghajtván Jóságod előtt
Esengve borúljanak le Nagy Lelked elébe!
S vártál... S úgy nyúltál aztán poharadhoz,
Oly sunyi mosollyal, mint kinek titka van!...