V.
V.
De – ó Istenem! – lesz-e még magyar poézis? Él-e még a nép, és vele költője? Mert „elmúlnak a renyhe népek”:
Ó aszottak és be nem telltek
S óh, magam is faj-sorsom osztván
Be igazság szerint hullunk ki
A kegyetlen óriás rostán,
Kedvét nem töltvén az Időnek!
S óh, magam is faj-sorsom osztván
Be igazság szerint hullunk ki
A kegyetlen óriás rostán,
Kedvét nem töltvén az Időnek!
Így kiáltott a zord Próféta, mikor látta, hogy a renyhe magyar „csak egy bús kis Ország álmát keresi”,
Mikor körülte véresen loholnak,
Nép-óriások, századok, világok,
És trónok és ősi álmok remegnek.
Nép-óriások, századok, világok,
És trónok és ősi álmok remegnek.
