Kovács Mária: A könny
Kovács Mária: A könny
Mélységes bokor, épület, valahonnét szivem szivéből úszó.
Álomból-e? valóság? bánatok siratlan méhéből? Talán…
Nem, sohase híttam…
Álomból-e? valóság? bánatok siratlan méhéből? Talán…
Nem, sohase híttam…
Óh megbocsássam-e… Hogy fölmerült mégis
szívemnek szíve aludt humuszából.
szívemnek szíve aludt humuszából.
Így,
szinetlen fénye-hullongva, tudatlan és ámulatlanul
libeghet föl bányamélyből kedves, bizonytalan lámpa
dróttal fogózva lihegő mellen.
S míg lenn gyilkoló rémek pokla zúg –
ő föllibeg – hunyorog – s körül se néz.
szinetlen fénye-hullongva, tudatlan és ámulatlanul
libeghet föl bányamélyből kedves, bizonytalan lámpa
dróttal fogózva lihegő mellen.
S míg lenn gyilkoló rémek pokla zúg –
ő föllibeg – hunyorog – s körül se néz.
Zarándok lépked így zajtalan tűnve sívó fövenyen.
Távol napsütte por pihéző füstjén keresztje érzik
– fekete árnya sunyít mögötte –
s csöndes pillája lám mosoly is, nem is.
Távol napsütte por pihéző füstjén keresztje érzik
– fekete árnya sunyít mögötte –
s csöndes pillája lám mosoly is, nem is.
Így – busma szolgáló ácsorog éjfélkor
halottas-háznak alignyilt gyászos kapujában
sötét félfához dülve csak szundít
– pedig ravatalon a halott révedez: éljen-e? haljon?…
halottas-háznak alignyilt gyászos kapujában
sötét félfához dülve csak szundít
– pedig ravatalon a halott révedez: éljen-e? haljon?…
A könny jöhet csak így takaratlan bánatmezőkről,
így amint megcsüng s nehéz pillámat fogva vérzi,
hogy rádermedjen; majd bélyeg és örök hitvallás talán.
…Dehogy! – Leszédül ime – (én árvám…)
s csak puszta földre hull.
Óh megbocsássam-e?…
így amint megcsüng s nehéz pillámat fogva vérzi,
hogy rádermedjen; majd bélyeg és örök hitvallás talán.
…Dehogy! – Leszédül ime – (én árvám…)
s csak puszta földre hull.
Óh megbocsássam-e?…
