Angelotti Mária: Az apostol – Regény-töredék –
Angelotti Mária: Az apostol
– Regény-töredék –
– Regény-töredék –
A nap nyugvófélben volt. Rőt rubinszikrákat csalt ki az aranysárga homokból.
Temérdek nép volt az utcán. Különösen a Vének háza előtt gomolygott, hullámzott egy tömegben a sokaság.
Egyszerre kinyílt a Tanácsház ablaka és egy ősz, szigorú arcú zsidó feje hajlott ki rajta.
– Hej Carmela, nem tudsz másutt táncolni? – kiáltott le bosszúsan.
A tömegből hirtelen egy villanó mozgású nő válott ki. Fiatal volt, kicsi, rugalmas, fekete. Rövid göndör fekete haj hullott barna bőrére. A szeme sötét tűzben izzott, az ajka csupa láng és mohóság. A karja, melle, ringó csípője tikkadttá tették a levegőt körülötte. Könnyű fátyolruhája alatt ingerlő játékot űztek pompás izmai. Suhogó vörös, nehéz selyemkendője volt, karjain, lábán kösöntyűk, drágaköves, vagyontérő holmik.
Felmosolygott a vén aszott arcába.
– Mit parancsolsz, ó, uram?
– Azt kérdeztem Carmela, hogy nem tudsz-e másutt is táncolni.
– A fejeden is, ha parancsolod öregem.
A tömeg szörnyűködve nevetett.
– Tudod-e – rikácsolt az öreg dühösen –, tudod-e Carmela, hogy hatalmamban áll ezért a mondásodért huszonötöt veretni a hátadra!?
– Nem áll hatalmadban.
– Nem?
– Nem!
– Hát mit tennél, ha meztelenül hasra fektetnénk a deresen?
– Csak a hátamra fordulnék. Nincs olyan poroszlód, amelyik akkor el nem szédülne.
– És ha én magam mennék büntetni téged?
– Bőven meg lennél jutalmazva! – kiáltotta kacagva Carmela.
Az ablak becsapódott, a tömeg kacagott és éljenezte Carmelát.
Carmela ledobta kendőjét és gyönyörű öklével belevágott a csörgős dobba. Táncolt. Szilaj, buja, színpompás mozdulatokkal, valami vad és végső, határtalan extázisban. Vihar, mámor, őrült szenvedély lobogott a táncában. Izzó testét minden nyűg gyötörte. Fátyolruháját egy rántással tépte le magáról és úgy táncolt tovább. Egy forrószemű fekete fiú alig győzte citeráján kísérni.
Az ajkak kicserepesedtek, a szemek éhesen lobogtak, a szívek lázasan dobogtak, a tüdők képtelenek voltak levegőhöz jutni.
Az ingerlés és az izgatottság tetőfokára hágott. Carmela egy végső, félig kínos, félig kéjes sikollyal a vörös selyemkendőre hullott. Izmai a még be nem fejezett tánc önkénytelen ritmusában vonaglottak az elefántcsont színében, a bíbor selymen. Az ajka reszketett, szeme becsukódott, karja kitárult.
A levegő fullasztó volt és tébolyító.
Úgy látszott, hogy Carmela mindnyájuk prédája lesz.
A férfiak ökölbe szorított kézzel törtettek előre és durva ökölcsapásokat zúdítottak síró asszonyaikra, akik útjokban voltak. Lárma kerekedett. Vad szitkok, sírás, könyörgés kavargott a levegőben, tenyércsattogással, üvöltéssel, botütésekkel váltakozván.
Carmela felriadt.
Felnyílt szemei megteltek undorral, felugrott.
– Engedjetek! Csürhe! Csürhe! Piszok! Utállak! Engedjetek!
A férfiszemek megvillantak, az asszonyok köveket ragadtak, a vihar kitört.
– Nem mégy! Nem mégy! A mienk vagy!
Carmela reszketett és fázott a félelemtől és utálattól.
Egy férfi hozzá ugrott és karjaiba markolt.
– Nem! Nem! – sikoltotta őrjöngve Carmela. Az ajka hirtelen rácsapott a férfi karjára és patakzó véres sebet harapott rajta. A férfi felordított.
A többiek is rárohantak, az assonyok visítottak, röhögtek, és a fogukat csikorgatták. És kövekkel dobálóztak.
Carmela már térden vergődött.
– Ó, engedjetek – zokogta sikoltva, egyre fogyó erejében, kétségbeesve.
Egy nagy, fekete, mezítelen óriás vállon ragadta és a földre szorította.
– Te utálsz engem? Te? – hörögte. – Hát most… Hát most…
Carmela holtsápadt lett, ájuldozott.
Egyszerre elcsöndesedett a tömeg.
Kettévált, hogy utat engedjen egy férfinek. A férfi magas volt, karcsú és tisztahomlokú. A szemei mélyek és rejtelmesek, mint a hallgató tenger. Leple fehér volt és ragyogott, mint a hó.
Az óriás elengedte Carmelát. Carmela felugrott és borzongva nézett körül – az idegen a szemébe nézett.
– Kövess! – szólt halkan.
– Nem! – mondta dacosan Carmela, nem vagyok rabszolga!
– Kövess!
– Nem! Nem! Inkább odaadom magam ezeknek. Itt vagyok! Emberek, hát a tietek vagyok!
Széttárta karjait.
A férfiak lesütötték szemüket és hallgattak.
– Mi van veletek? Hát nem kellek? – kérdezte bosszús csodálkozással Carmela.
Az idegen ránézett Carmelára, a tekintete végigsiklott kusza fürtjein, hullámzó mellein, karmolt csipein, remegő lábain.
Carmela elpirult. Az idegen szemébe fúrta mély és szomorú tekintetét.
– Kövess – szólt halkan és elindult, hátra se nézve.
Carmela megrázkódott. Remegő kézzel kapta magára selyemkendőjét és állától bokájáig beleburkolódzott.
Azután megindult lehajtott fővel.
Követte.
