Komor András: Adagio
vagy asszonyra borultan hahogy voltunk imás két kézhez hasonlók,
fáradt tíz ujjam emlékek fakó hamujában kotorván
istenre lelni nem tud s immár magamra maradtam.
hull le a távoli fényesség gyémánt sugara s torzultan mindaz, mi szépség
és ami arcomra teríti homályát, ez már a vizek idegen világa.
vagy magzatját vetélt leány mossa-e bűnét remegő kezekkel?
vagy támolygó részek öntik-e rám züllő éccakájuk salakját?
hiába integet felém s kiált, én nem veszem észre immár
és meg nem mozdulok s a vágyaim holtakká szomorodtak.
és sziklává meredt sóhajom nem görgethetem fel roskadt vállaimmal
s tárt karom ölelő kapuját én már csüggedten lezártam.
keresné múltja hangos kacagását, sem pedig szűzlelkű leányok,
kik netán vetett koldusgarassaimmal indulnak szerelemre.
nem látom égreszökellő csúcsát a virágos hegyeknek
s a tiszta templomok tornya csak komor árnyékát veti énrám.
hervadt kertemben csipkebokraival s perceim szirma peregvén
indázó iszalag meddő sötétjébe gubództam. -
ahol nem több az isten, csak bágyadt csendülése egy elfeledett szónak
![Noviny Arcanum](https://maps-static-cdn.arcanum.com/media/uploads/promo/adt-hu.jpg)