Hajdú Henrik: Fekete tengeren
Hajdú Henrik: Fekete tengeren
(Osvát Ernőnek, drága Mesteremnek)
Ni, ott pörög a fekete vízen!
Mélyén riasztó énekek alusznak,
miknek zenéje pusztulást ízen, -
meddő gyászát egy bukott Tantalusznak!
Pezsegni, szállni, harsogni akart
s most ott úszik, ahol a vakok úsznak,
kiket az Éj roppant keze takart.
Egy csöppnyi csöpp, a szélnek semmi-pára,
mely rettegi a táncos zivatart
s tompán, tunyán simul a lompos árra.
Mit bánja ő, mit zúgnak rá a partok,
nem gondol már se tegnapra, se mára,
s nem nézi merre s mily öblökbe tartott.
Nem fűtik már se örömök, se vágyak,
dalában a zord Éj dudája vartyog
s minden nyers fényre gyávultan lebágyad.
De olykor, ha a boldog teliholdra
hűs pára száll, asszony hajánál lágyabb,
s föltűnik egy lidérctüzű vitorla,
melynek nyomában megforog az örvény:
sötét gömbjét egy álom fölcsiholja
s vadul sziszeg, dermedt-magára törvén.
Ó, régi sorsom, lázaktól dagadt,
ki Égre löktél, kósza ködnek, görbén,
a nagy Sodor, nézd csak, hová ragadt!
Itt hánykolódom, dúltan és bolondul
és csókolom a szilagátakat,
miken a Bánat vasharangja kondul
s megmérgezek istent, embert s világot
s minden szívet, amelyet tiszta gond dúl.
Ó, nézd, a vágy kegyetlenül kirágott,
napot kerestem s éjszakába hulltam,
derűt kerestem és semmise látok.
Már szétesem. Elmúlik furcsa múltam,
sötét utam sűrűbb homályba dől,
de részeim fölszállnak lángra gyúltan,
mert átsüt majd a drága Toronyőr
s lemállnak rólam minden volt viszályok,
mikor a Gyász nehéz vizeiből
a Végtelenbe, vak lélek, kiszállok.
Mélyén riasztó énekek alusznak,
miknek zenéje pusztulást ízen, -
meddő gyászát egy bukott Tantalusznak!
Pezsegni, szállni, harsogni akart
s most ott úszik, ahol a vakok úsznak,
kiket az Éj roppant keze takart.
Egy csöppnyi csöpp, a szélnek semmi-pára,
mely rettegi a táncos zivatart
s tompán, tunyán simul a lompos árra.
Mit bánja ő, mit zúgnak rá a partok,
nem gondol már se tegnapra, se mára,
s nem nézi merre s mily öblökbe tartott.
Nem fűtik már se örömök, se vágyak,
dalában a zord Éj dudája vartyog
s minden nyers fényre gyávultan lebágyad.
De olykor, ha a boldog teliholdra
hűs pára száll, asszony hajánál lágyabb,
s föltűnik egy lidérctüzű vitorla,
melynek nyomában megforog az örvény:
sötét gömbjét egy álom fölcsiholja
s vadul sziszeg, dermedt-magára törvén.
Ó, régi sorsom, lázaktól dagadt,
ki Égre löktél, kósza ködnek, görbén,
a nagy Sodor, nézd csak, hová ragadt!
Itt hánykolódom, dúltan és bolondul
és csókolom a szilagátakat,
miken a Bánat vasharangja kondul
s megmérgezek istent, embert s világot
s minden szívet, amelyet tiszta gond dúl.
Ó, nézd, a vágy kegyetlenül kirágott,
napot kerestem s éjszakába hulltam,
derűt kerestem és semmise látok.
Már szétesem. Elmúlik furcsa múltam,
sötét utam sűrűbb homályba dől,
de részeim fölszállnak lángra gyúltan,
mert átsüt majd a drága Toronyőr
s lemállnak rólam minden volt viszályok,
mikor a Gyász nehéz vizeiből
a Végtelenbe, vak lélek, kiszállok.
