Tóth Aladár: Levél
Tóth Aladár: Levél
Mélyen Tisztelt Szerkesztő Úr!
Úgy hiszem, hogy ahhoz az ünnepléshez, mely egész számottevő irodalmi életünk hódolatát fejezi ki a legnagyobb magyar szerkesztőnek, mint fiatal, kezdő író, legillőbben a hála és köszönet szavaival járulhatok hozzá. Osvát Ernőnek köszönhetem, hogy harcosa lettem a magyar zene kultúrának, hogy jószándékú munkámat az ország első szerkesztői tekintélyének védelme alatt végezhettem. Mikor első kéziratomat elvittem a nyugathoz, engem is, mint legtöbb fiatal írót, kizárólagosan saját tehetségem problémái foglalkoztattak. Nem tudtam, megtalálom-e magam az irodalmi tevékenységben, nem tudtam, építsek-e olyan alapra, melyről magamnak sincs biztos tudomásom. Nem volt határozott célom, bizonytalan voltam. Fiatalos türelmetlenségem kinyilatkoztatást várt olyan kérdésre, melyre csak egész életem eredménye lehet majd a felelet. Mikor mélyen tisztelt Szerkesztő Úr első írásomat egyszerű, közvetlen szavakkal elfogadta, csodálkozva kérdeztem magamban: ennyi az egész? Ilyen könnyű bejutni a nyugathoz? tegnap még diák, ma már író, zene kritikus? S egyszerre megkettőzve láttam azt a távolságot, mely az élet titokzatos, végső céljai s kis irodalmi kísérletem között feküdt, azt a távolságot, mely a hivatalos íróságot a szabad emberségtől, az egyéni érvényesülést az egyéni megvalósulástól elválasztja. Homályosan már akkor úgy éreztem, hogy az első nagy leckét megkaptam Osvát Ernőtől. Cikkem megjelent, örültem neki, de örömömet drágán vásároltam: kinyomtatott nevem megfosztott a nyomtatott betű illúziójától. Bizonytalanságom azonban lassanként valami egészen új biztosságnak adott helyet. Most már tudom, mi ez a biztosság, most már tudom, hogy ezt a biztosságot a Nyugat szerkesztőjének, Önnek köszönhetem. Szerkesztő Úr nem felelt azokra a kérdésekre, melyek akkor engem izgattak, csak annyit mondott: „Szeretném uram, ha figyelemmel kísérné zeneéletünket, s annak eseményeiről állandóan beszámolna a Nyugatban”. Ezeket a szavakat most már így értem: „Nem tudhatom, megtalálja-e önmagát ebben a tevékenységben, de biztosíthatom, munkája, ha becsülettel végzi, hasznára lehet a magyar kultúrának.” Szerkesztő Úr kijelölt számomra egy helyet, melyet megállhatok, mely szilárd alapja marad életemnek, bárhogy alakul is az. Tudom, hogy köszönetem ezért a jótéteményért, mind ama írók köszönete, akik büszkén mondhatják magukról: engem Osvát Ernő vezetett a porondra, hálám pedig az egész magyar ezen világ hálája, mely annak az Osvát Ernőnek szól, aki lapja hasábjain elsőnek karolta fel a modern magyar muzsika ügyét. Mélyen tisztelt Szerkesztő Úrnak mindenre kiterjedő figyelmét nem kerülte el a magyar zene nagyszerű fellendülése, felismerte annak jelentőségét s így a Nyugat méltatta először a két nagy géniuszt: Bartók Bélát és Kodály Zoltánt, akinek művészete mai kultúránk legnemzetközibb értéke, s akiket tollal a kézben szolgálni: gyönyörűség! Ennek a gyönyörűségnek Szerkesztő Úr engem is részesévé tett, s ezért fogadja, mint Szerkesztő, azt a köszönetet, melynél csak az a szeretet nagyobb, melyet a jóságos Ember iránt érzek.
