Babits Mihály: Könyvről könyvre
Babits Mihály: Könyvről könyvre
Azt gondolom, ezen a címen egy ideig hónapról-hónapra beszámolok az eleven irodalomról, ahogy én látom – arról, ami belőle hozzám ér. Talán nem rossz gondolat, mert a közmondás valahogy itt megfordítva igaz. Egy szem többet lát, még a szerény szem is, ha kitartóan és lelkiismeretesen figyel, mint tíz és húsz alkalmi pillantás – többet legalább abból, ami annyira egy a sokban, mint a magyar irodalomnak kellene lennie. Mindent persze nem ígérhetek – nem egymagam a kritika hiányzó folyamát, a tőt, mely szúrja és fűzi a gyöngyöket – Sainte-Beuve sem ígérhetné itt, ha nincs aranykulcsa a Szabad idő Könyves csarnokába, melyet csak aranykulcs nyit… s ma szét is szóródik irodalmunk, pavilonok emelkednek palota helyett. ki járhatná be mind? De a pavilonok között, melyek kelnek és eltűnnek, talán áll még és gyorsan vagy lassan tovább épül a Torony is, a magyar irodalom ősi tornya, s ezt láthatja az is, aki a pavilonok tömegét nem látja be – ha a nagy Olvasó, a Literary Gentleman hiányzik, a kőmíves maga száll le s távolodik kissé, messzebb, ahonnan látja az egészet, mert ha mindenki csak a maga sarkát nézi, bábeli torony lesz. Persze nem hálás dolog, amit végzek – nem a genus irritabile vatum – bókokhoz szokott s a komoly vizsgálást barátságtalan tekintetnek érzi. De vallani s gyakorolni kell az „ellenség szerzés e nemes művészetét”, beszélni kell, mert szó nélkül nincsen öntudat, kritika nélkül nincs irodalmi élet, s az irodalom élete, ma kultúrára hagyatottságunk e korszakában, szükségesebb és fontosabb, mint valaha. Életet és egységet keresek irodalmunk pártokra szaggatottságáról tudomást nem veszek, klikkre és felekezetre nem tekintek, csupán értékre, jelentéktelent nem említek meg itt, s ha valamiről beszélek, már az: elismerés, de ha hallgatok, nem lehet kisebbség. Istenem, bár volna időm, erőm, gyűjtött mondanivalóm, beszélni mindenről, ami méltó arra! Így főleg arról akarok beszélni, amiről a nyugatban mások nem beszéltek, hogy az egy szem többet lát paradox elve szerint rójam, amíg bírom, a számadó igénytelen, mégis hasznos rovátkáit.
