Sárközi György: Napkeltekor
Sárközi György: Napkeltekor
Világosító állat! Első, ki széttöréd az éjszaka héját,
Mikor az ős-homályból kiköltött a teremtő lehelet melege, -
Csodaszülött! Hogy szálltál hamar-nőtt, tündöklő szárnnyal,
A hallgatag vizek fölött lélekként lebegett fényességed zúgása!
Mikor az ős-homályból kiköltött a teremtő lehelet melege, -
Csodaszülött! Hogy szálltál hamar-nőtt, tündöklő szárnnyal,
A hallgatag vizek fölött lélekként lebegett fényességed zúgása!
Megtestesült az idő érettünk s te voltál hirdetője,
Bujdosva pusztákon, tengereken keringted az örök mulást,
Hány estén rejtőztél a halál vad ágból rótt, messze fészkén,
S hány reggelen példáztad égre kelve testnek föltámadását!
Bujdosva pusztákon, tengereken keringted az örök mulást,
Hány estén rejtőztél a halál vad ágból rótt, messze fészkén,
S hány reggelen példáztad égre kelve testnek föltámadását!
Hunyoros harcok és buzavirágos béke korát egyforma kedvvel
Fontad, vegyest szaggatva kéket s pirosat, végtelen koszorúba,
Körben-futó fiókák évezredek ezer szinével tollasodtak,
Magad, arany magot hintő anya, maradtál arany egyszerüségben.
Fontad, vegyest szaggatva kéket s pirosat, végtelen koszorúba,
Körben-futó fiókák évezredek ezer szinével tollasodtak,
Magad, arany magot hintő anya, maradtál arany egyszerüségben.
Im, hullatod, hullatod, vakító fácáni pelyhed földi szobámba,
S magas röptödben tépi csőröd a hajnal utolsó ködeit.
Térdem meghajlik: ki a semmiség széttört ketrecéből egykor fölbocsátott
Magas utadra s kerget dicső rendjében mindörökké: szent, szent, szent!
S magas röptödben tépi csőröd a hajnal utolsó ködeit.
Térdem meghajlik: ki a semmiség széttört ketrecéből egykor fölbocsátott
Magas utadra s kerget dicső rendjében mindörökké: szent, szent, szent!
Ó, verd föl kelő szárnyaddal a tengert, rázd meg sugár-karmoddal a mennyet,
Zengj, zengj örök madár! mert léted csak kölcsöne annak, ki mindennél örökebb,
Ha szárnyatlan szóval, földönfutó zenével rossz torkom érte dalolhat,
Kigyullad lelkem, arcom a napból elveszett szikra, nap leszek én is!
Zengj, zengj örök madár! mert léted csak kölcsöne annak, ki mindennél örökebb,
Ha szárnyatlan szóval, földönfutó zenével rossz torkom érte dalolhat,
Kigyullad lelkem, arcom a napból elveszett szikra, nap leszek én is!
