Imecs Béla: Keserüség
Imecs Béla: Keserüség
A szivünk jelzi kurta életünket,
A holtak már csak a szivünkben élnek,
Az állatokat szivük tartja féken,
Szivükkel várják, hogy leöljük orvul.
A holtak már csak a szivünkben élnek,
Az állatokat szivük tartja féken,
Szivükkel várják, hogy leöljük orvul.
De szivüket nem zuzzuk szét fogunkkal,
Az ize nem jó. Szörnyüség, kesernyés.
Mikor világra jött, tán mint a tej volt,
De van-e élő, ki nem szenvedett még?
Az ize nem jó. Szörnyüség, kesernyés.
Mikor világra jött, tán mint a tej volt,
De van-e élő, ki nem szenvedett még?
Keserü szived sorsán mire gondolsz?
Alattomosan vágod le az ökröt,
Alattomban rágnak majd szét a férgek,
Csak bus szivedhez nem nyulnak garázdán.
Alattomosan vágod le az ökröt,
Alattomban rágnak majd szét a férgek,
Csak bus szivedhez nem nyulnak garázdán.
Az emberekből csak szivük marad meg.
Keserü? Óh, ne gondolj régiekre,
Keserü szivük minek nemesitsen,
Csak fald a lét mulandó, édes izét.
Keserü? Óh, ne gondolj régiekre,
Keserü szivük minek nemesitsen,
Csak fald a lét mulandó, édes izét.
De lásd, a föld, a jó ereklyetartó,
Magába zárja szenvedő szivünket
És visszaadja jóságát, szorozva
És folyton többet nyujt az embereknek.
Magába zárja szenvedő szivünket
És visszaadja jóságát, szorozva
És folyton többet nyujt az embereknek.
Igy nő a föld a miriád szivekkel.
Miért, hogy rajtad nem javíthat mégsem?
Mért pusztitsz annyit sziveden keresztül?
Szived földes nyugalma hol veszett el?
Miért, hogy rajtad nem javíthat mégsem?
Mért pusztitsz annyit sziveden keresztül?
Szived földes nyugalma hol veszett el?
