BABITS MIHÁLY: A HÚSZÉVES “NYUGAT” ÜNNEPÉRE
BABITS MIHÁLY: A HÚSZÉVES “NYUGAT” ÜNNEPÉRE
Gyógyító messzeségbe, mialatt
egykissé részeg, egykissé bolond
s nagyon fáradt s még mindíg szomju, szomju
lelkem, munkám és vonatom szalad
mint bárka az özönben, Ararat
csúcsát keresve: ime elhagyott
társaim megzúdítják a harangot
amelynek hangja minden madarat
oly nyugtalanná tesz bárkámban, oly
vágyóvá: visszaszállni! Vissza hát,
ti madarak, szálljatok ünnepére
a Gyermeknek, aki ma már komoly
ifjú; vagy agg is, mondják! Agg a moly
első napjának estjén: míg a Fény
ifjú, bár világokon fut keresztül,
tengert tör át s sziklákat ostromol!
egykissé részeg, egykissé bolond
s nagyon fáradt s még mindíg szomju, szomju
lelkem, munkám és vonatom szalad
mint bárka az özönben, Ararat
csúcsát keresve: ime elhagyott
társaim megzúdítják a harangot
amelynek hangja minden madarat
oly nyugtalanná tesz bárkámban, oly
vágyóvá: visszaszállni! Vissza hát,
ti madarak, szálljatok ünnepére
a Gyermeknek, aki ma már komoly
ifjú; vagy agg is, mondják! Agg a moly
első napjának estjén: míg a Fény
ifjú, bár világokon fut keresztül,
tengert tör át s sziklákat ostromol!
Óh milyen tenger s milyen szikla volt!
A tenger zúg még és a szikla áll
s mi fulladunk és köveken zuzódunk…
Mi kár? csak ússzon egy kis fény e zord
országban is, a mindíg tovatolt
holnap felé! Mi kár, ha fáj a kéz
amely a Lámpát tartja és takarja
a szél elől, mely minden fényt kiolt?
csak legyen új kéz, addig tartani,
míg ez omlásba-süllyedt nemzetet
a lengő láng nyomán a szakadékban
meglelik a Nap csákányossai
kéz, tartani, s lehellet, szítani,
hogy úgy lobogjon, mint mikor ama
kuruc tüdő fútt rá s ama dacos kar
intett vele Isten felé: Ady!
A tenger zúg még és a szikla áll
s mi fulladunk és köveken zuzódunk…
Mi kár? csak ússzon egy kis fény e zord
országban is, a mindíg tovatolt
holnap felé! Mi kár, ha fáj a kéz
amely a Lámpát tartja és takarja
a szél elől, mely minden fényt kiolt?
csak legyen új kéz, addig tartani,
míg ez omlásba-süllyedt nemzetet
a lengő láng nyomán a szakadékban
meglelik a Nap csákányossai
kéz, tartani, s lehellet, szítani,
hogy úgy lobogjon, mint mikor ama
kuruc tüdő fútt rá s ama dacos kar
intett vele Isten felé: Ady!
