MARCONNAY TIBOR: KERT
MARCONNAY TIBOR: KERT
Sokszor hívtalak álmomban, egyszerű szépség;
zord paloták árnyában, szörnyű dzsungelekben,
midőn a sok-nyilak lelkem sebesre tépték,
csak téged hívtalak. S most boldogan látlak e kertben.
zord paloták árnyában, szörnyű dzsungelekben,
midőn a sok-nyilak lelkem sebesre tépték,
csak téged hívtalak. S most boldogan látlak e kertben.
Mint kedves tenyér ujjai ágaznak szerte szürke
határba útjaid. S mint csábos, cifra étel
kéjesen csillog tarka virágágy s szeliden csüng le
körte az égről. S nefelejcs bűvöl virágszemével.
határba útjaid. S mint csábos, cifra étel
kéjesen csillog tarka virágágy s szeliden csüng le
körte az égről. S nefelejcs bűvöl virágszemével.
Rubin-rózsák méhe lángol, és érdes somfalombokon
izzik a vérszín bogyó. A piros szinte sok már
Mennyi virág! És nincs bujább világ a hold-rokon
hideg fehérruhás, bódító jázminoknál.
izzik a vérszín bogyó. A piros szinte sok már
Mennyi virág! És nincs bujább világ a hold-rokon
hideg fehérruhás, bódító jázminoknál.
Ligetek, lugasok, nagy fák templomos íve alatt, lám
boldogan szalad a hangya, a fényes bogár. S már semmi
se kell; csak a dús dombokat tükröző gyémánt-tavaknál
szeretnék egy padon, magányosan, örökre elpihenni.
boldogan szalad a hangya, a fényes bogár. S már semmi
se kell; csak a dús dombokat tükröző gyémánt-tavaknál
szeretnék egy padon, magányosan, örökre elpihenni.
