MARSCHALKÓ LIA: CSEND A TÓNÁL
MARSCHALKÓ LIA: CSEND A TÓNÁL
Egy mély, zöld tó szélén talált az este, a hársakból barna árnyszilánkok estek a duzzogó földre,
Mely nehezen áldotta csak a szürke szövetű alkonyt s még a nappal után küldte meleg páráit.
Mindenfelől egy akolba dőlt az illat, mintha félénk nyulak bújnának fűzkosárba
S a mályvák érett, küzdő szirmai ledobták életüket a Jánosbogaraktól fénylő fűbe.
Mely nehezen áldotta csak a szürke szövetű alkonyt s még a nappal után küldte meleg páráit.
Mindenfelől egy akolba dőlt az illat, mintha félénk nyulak bújnának fűzkosárba
S a mályvák érett, küzdő szirmai ledobták életüket a Jánosbogaraktól fénylő fűbe.
A táj felett koromlepelbe font angyal suhant, forró ecsetje csillagot írt az égre.
A tó közepén csendesen forgott az örvény és síma nesszel kísérte lépéseim durva vágyát.
A hullám parányi kúpokba fodrozódott, a partig sem ért csattogó, habos foga,
A lelkem békében ásta tiszta sírját és a part szilárd vasában új vésőt már nem köszörült harcra.
A tó közepén csendesen forgott az örvény és síma nesszel kísérte lépéseim durva vágyát.
A hullám parányi kúpokba fodrozódott, a partig sem ért csattogó, habos foga,
A lelkem békében ásta tiszta sírját és a part szilárd vasában új vésőt már nem köszörült harcra.
És ekkor tilinkót nógatott odább egy lusta pásztor, száraz nyelvével hamis szívét hangolta dalra
S ím elpusztult sípoló sodrában minden természetes reszketés: a lepkeszárny lengesége,
A harmat hűvös perzselése, az úton a keréknyom, akácos ágam íve s latolgató szívemben a remény,
Hirtelen boszorkánykemence lett az este s már kétely lapátolt port a gondolatra.
S ím elpusztult sípoló sodrában minden természetes reszketés: a lepkeszárny lengesége,
A harmat hűvös perzselése, az úton a keréknyom, akácos ágam íve s latolgató szívemben a remény,
Hirtelen boszorkánykemence lett az este s már kétely lapátolt port a gondolatra.
A szent zöld színek satnya barnába fásultak, a tilinkó töviskeretbe fogta szagos lélegzetük,
A közelben muzsikát épített sajgó emlékeire egy semmit sem hirdető, elheverő férfiélet
S e zaj uralta már a víz ízét, a bogár surranás nyomán lehajló ág neszét,
A titok közé egy ember álma szórta konkolyát és magvából kikelt a zaj,
Melyben Istenig érő gyenge húrjaim, – e fehér csendhidak – rémülten elpattantak!
A közelben muzsikát épített sajgó emlékeire egy semmit sem hirdető, elheverő férfiélet
S e zaj uralta már a víz ízét, a bogár surranás nyomán lehajló ág neszét,
A titok közé egy ember álma szórta konkolyát és magvából kikelt a zaj,
Melyben Istenig érő gyenge húrjaim, – e fehér csendhidak – rémülten elpattantak!
