GULYÁS PÁL: BABITS MIHÁLYNAK • (Debreceni látogatása emlékére)
GULYÁS PÁL: BABITS MIHÁLYNAK •
(Debreceni látogatása emlékére)
(Debreceni látogatása emlékére)
A fák hideg feje némán lehajlott
és üresen sóhajt a légen át…
Ilyenkor jössz közénk, bús fényü dalnok,
és üresen sóhajt a légen át…
Ilyenkor jössz közénk, bús fényü dalnok,
midőn az évszak lágy lombot nem ád,
mely elringatná lankadó szivedben
a gondolat kétélü pallosát!
mely elringatná lankadó szivedben
a gondolat kétélü pallosát!
Emlékszem még, mily dermesztő hidegben
láttalak legutóbb: egy óriási
sírkert volt Magyarország, s a kietlen
láttalak legutóbb: egy óriási
sírkert volt Magyarország, s a kietlen
fojtó ködön át nem tudtunk kiáltni,
az ágyúk torka szivünknek meredt, –
inkább szerettük volna a halált mi.
az ágyúk torka szivünknek meredt, –
inkább szerettük volna a halált mi.
Ekkor láttam meg két komoly szemed:
alkony volt, zord emberiség-lemente,
melynek úgy álltál romjai felett,
alkony volt, zord emberiség-lemente,
melynek úgy álltál romjai felett,
mint a Pokol égő bástyáin Dante.
