TERSÁNSZKY J. JENŐ: AZ EZÜST PLAKETT
TERSÁNSZKY J. JENŐ: AZ EZÜST PLAKETT
A helyzet az volt, hogy egy hatalmas szál fiatalember a koraőszi budai éjszakában valami nagyobbszabású rendzavarásba keveredett.
Mellékes, hogy mi volt ez. Annyi látszott, hogy a szálas fiatalembernek kissé több porter van a fejében a kelleténél. Elég az hozzá, hogy a jelen pillanatban három rendőr közt állt az utcán, akik arra szólították föl ismételten, hogy kövesse őket a közeli őrszobára, ahol jegyzőkönyvet vesznek föl.
A szálas fiatalember módfölött föl volt háborodva:
– Micsoda eljárás ez? – kiabálta egy csomó levéllel a kezében. – Itt van, láthatják a címemet. Nem loptam és nem törtem be, hogy letartóztassanak. Ha nem elég igazolás maguknak a TBTE tagsági jegye és a leveleim, akkor is, kísérjenek a lakásomra, ott igazoljam magam és ne az őrszobán.
– Legyen szíves, ne kiabáljon, kérem, – mondta egyik rendőr udvariasan. – Nekem az őrmester úrtól van parancsom, hogy az őrszobára kísérjem.
– Ehhez nincs joguk! – toporzékolt a járdán a szálas fiatalember. – Hát hallottak ilyet? – fordult a körülállókhoz appellálva.
A körülállók természetesen a szálas fiatalembernek adtak igazat és ez láthatólag a rendőröket is befolyásolta némileg. Vállukat vonogatták egymásnak és össze-összenéztek. Végül az egyik újra csak így szólt:
– Nekem hiába kiabál, kérem! Nekem az őrmester úr parancsolta, hogy magát az őrszobára vigyem.
– Ez jogtalanság! – vitázott tovább a szálas fiatalember. – Hol van az őrmestere?
– Az őrmester úr elment.
– Ne okoskodjék, – szólt most a másik rendőr is a szálas fiatalemberhez csillapítólag. – A lakása, lássa, messze van. Az őrszoba itt van egynéhány lépésre. Nem tartják ott, ne féljen, ha kellőleg igazolja magát. De nekünk itt hiába ágál. Ha neki, – mutatott első rendőrtársára, – az őrmester úr parancsolta az imént, hogy az urat bekísérje, akkor nem fogja magáért kockáztatni a kenyerét. Négy gyermeke van. És ő nem tehet róla, ha parancsa van.
Erre a higgadt magyarázatra a körülállók közül is békíteni igyekeztek a szálas fiatalembert, aki erre végül is így szólt:
– Rendben van! Majd az őrmesterük felel ezért. Tudja, ki vagyok én?
– Én nem tudom, – felelte az első rendőr. – Majd megmondja az őrszobán. Csak gyerünk, gyerünk!
*
A szálas fiatalember ekkor szótlan, fortyogó dühvel elindult az egyik rendőrrel, míg a másik kettő a körülállóknak javasolta az oszlást.
Az a rendőr, aki a szálas fiatalembert kísérte, alacsonytermetű ember volt, alig ért a szálas fiatalember hónaljáig. Fáradtnak, unottnak látszott. Talán hosszú szolgálat után volt, vagy egyéb gond nyomaszthatta. Gépileg, álmos mozdulatokkal kísérte tova a szálas fiatalembert a bérházak hosszán.
Már maguk voltak a csöndes éjszakában, mikor a szálas fiatalemberben megint nem tudott tovább férni a sérelme. A tárcáját, leveleivel és tagsági igazolványával már visszatette mellső zsebébe. Ellenben most egyszerre, mint valami nagyszerű újabb leletet, talált meg a felöltője zsebében egy csomagfélét a szálas fiatalember:
– Hopp! – mondta, megállva, a rendőrnek. – Itt van, nézze! Ebből megláthatja talán jobban, kivel van dolga.
– Mondtam, nem vagyok kíváncsi – szólt a rendőr. De nem erőszakoskodott, hogy a szálas fiatalember megáll az utcalámpa alatt és bontogatni kezdi a felöltőjében talált csomagot.
A csomag egy összehajtott hírlapból állt, meg egy fekete, műbőr tokocskából.
A szálas fiatalember széthajtotta az ujságot:
– De olvasni csak tud? – kérdezte a rendőrtől.
A rendőr felelet helyett közönyösen odahajolt az ujságlapra, mintha azt gondolná magában, hamarabb elindulnak így, ha a szálas fiatalember dicsekedését hallgatja meg, mintha újra feleselni kezdenek.
A szálas fiatalember, a lámpafényen, ujjával bökött oda az ujság egész oldalát elfoglaló, nagybetűs cikkre és aztán önmaga recitálta hangosan a rendőrnek a cikk tartalmát:
– Nézze! Bencsics Endre! Ez én vagyok. Láthatta a tagsági igazolványomat… Bencsics Endre, a magyar galamblövészet büszkesége, újabb diadalt hozott a magyar névnek a brüsszeli nemzetközi galamblövő versenyen… Nem tudjuk eléggé hangsúlyozni, mekkora jelentősége van Csonka-Magyarország külföldi kultúrpropagandája érdekében egy ilyen magyar sikernek… Bencsics Endre már másodízben nyerte el a galamblövészet világbajnokságát… A király személyesen nyujtotta át Bencsics Endre, jeles hazánkfiának a „Nemzetközi Galamblövők Nagy Ezüst Plakettjét“… Ez az az ezüst plakett, ezt kaptam, nézze! – vette ki a szálas fiatalember a rendőrnek a műbőr tokból a plakettet. Aztán az előbbi felháborodott hangon toldotta hozzá neki: – A barátaim vacsorájára hoztam magammal ma este. Én nem csináltam ezt a botrányt. Egyik barátommal volt baja annak a pimasznak. Azok beugortak az autóba és erre engem fognak le mint egy betörőt maguk.
– Mondom, kérem, nekem ehhez semmi közöm. Elhiszem. Csak gyerünk! – mondta a rendőr.
– De láthatja, micsoda egy szervezet a maguké, a rendőrség! Ilyen emberekkel szemben lépnek föl. Mit csinálnak maguk itt az országban? Őgyelegnek az utcasarkokon és unalomból, jogtalan, ártatlan polgárokat…
A rendőr ezúttal láthatólag kijött a sodrából, erre a nem szűnő kifakadásra:
– Hallja, kérem! – szólt rá előbb erélyesen a szálas fiatalemberre. De aztán egyszerre mintha okosabbat gondolt volna. Összevont szemölddel szembenézett a szálas fiatalemberrel, aki az ujságját hajtogatta vissza éppen, aztán váratlan a szálas fiatalember ujságjáért nyúlt a rendőr:
– Várjon csak! – szólt. – Mutassa csak, hányadiki ujság ez? Ahán, ez az, a tizenhetediki. Megvan minden oldala?
– Mit akar vele? – engedte át az ujságot kissé meglepetten a rendőrnek a szálas fiatalember.
A rendőr újra kibontotta az ujságot és ő is rábökött végül ujjával az ujság egyik apróbetűs, napihírek közt elvesző cikkecskéjére. De a rendőr nem kezdte el olvasni, hanem visszaadta az ujságot a szálas fiatalembernek:
– Na, olvassa csak ezt is!
A szálas fiatalember végigdarálta félhangon a napihírecskét:
„Ma délelőtt az Árpád-téren megvadultak egy falusi szekér lovai. A kocsisuk lezuhant a bakról és a megbokrosodott állatok a sikoltozó, menekülő embertömeg közt végigszáguldottak a Dessewffy-utcán, ahol előbb egy öreg asszonyt, majd egy gyermeket gázoltak el. Bizonyára újabb szerencsétlenségek következtek volna, ha a sarkon posztoló közrendőr élete kockáztatásával föl nem ugrik a vágtató szekérre és a gyeplőt szerencsésen kézbe kapva, meg nem fékezi a száguldó állatokat. A bátor közrendőr neve Suba János. Bizonyára illő jutalomra fogják fölterjeszteni.“
– Maga Suba János? – nézett a szálas fiatalember a kis rendőrre.
– Én! – felelte a rendőr.
– Derék ember! – bólintott elismerőleg a szálas fiatalember. – Na és mit kapott ezért?
– Hát eddig még, – válaszolt a rendőr, – eddig még csak lehordtak az őrszobán ottan, hogy otthagytam a posztomat és nem találtak ott a felváltáskor, mert elébb be kellett varrjam itt a blúzomat, ahol elszakadt a szekéren, a lőcssróftól, mikor ráugrottam. Hát persze aztán nem szóltak és a felügyelő úr megdícsért inkább.
– Na és a jutalom? – kérdezte a szálas fiatalember. – Biztosan kap. Vagy előléptetik talán?
– Hát ez, azt mondják, nem biztos. Mert ez nem életmentés. Csak ha valakit ott gázolt volna el. Így nincs rá rendelkezés. Legalább azt mondja itt a tizedes. Mert ő már járt így.
– Na ezt nem hiszem, – mondta a szálas fiatalember és közben egészen furcsa zavar látszott rajta. Mintha valahogy sokallaná még magasságát is a kistermetű rendőr mellett. Tétova lett. Szavait ismételte a rendőrnek. – Hallatlan! – mondta újólag. Végül szembefordult a rendőrrel, vállára tette a kezét és így szólt őszinte hangon: – Hallja, maga most nagyon megszégyenített engem. Maga talán jobban megérdemelné, hogy ezt a nagyobb cikket írták volna magáról. Várjon! Nézze! Én magának adom ezt. Fogadja el tőlem.
A műbőrskatulyát nyujtotta a rendőrnek a plakettel.
– Köszönöm. De itt most nem fogadhatom el, – lépett hátrább a rendőr. – Én szolgálatban vagyok. Menjünk, menjünk!
– Jól van! – mondta a szálas fiatalember. – Gyerünk hát, gyerünk az őrszobára. Ott majd megkérem a fellebbvalóját. Akkor már elfogadhatja.
A rendőr bizonytalan mozdulatot tett fejével és tovább indultak.
