M. POGÁNY BÉLA: FÜZÉRESSY PONGRÁC TÁNCMESTER
M. POGÁNY BÉLA: FÜZÉRESSY PONGRÁC TÁNCMESTER
Megállt a terem közepén a sikos parketten, egy pillanatig búsan belebámult a ragyogó villanylámpákba, aztán összecsapta tenyereit. A kezén piszkos glacé-kesztyű volt. Megigazította a mellényét, ünnepélyesen pózba vágta magát és rekedt hangon elkezdte:
– Figyelem, hölgyeim és uraim!… Ott a sor végén tessék idefigyelni! Ezennel áttérünk a tangó következő figurájára. Bemutatom a haranglépéseket. Muzik!
A tapőr otrombán rácsapott a korhadt zongora billentyűire. Füzéressy Pongrác táncmester, noha életének ötvenedik évét ropta már, finoman és elegánsan libegni kezdett a tánc spanyolos ütemére. Ócska, töredezett lakkú, sarkatlan tánccipőjében szilfidi könnyedséggel szökelt tova nesztelenül, a kezeivel előkelő kanyarintásokkal ellensúlyozta magát, miközben folyton a növendékeit nézte, mintegy ellenőrizte, hogy figyelik-e a mozdulatait, ellesik-e a figura formáit.
– Főleg arra kell ügyelni…
A zongora elhallgatott, a növendékek pár lépéssel közelebb jöttek hozzá, hogy jobban lássák. A sor két vége bekonyult. És Füzéressy Pongrác mester bővebb részletekbe bocsátkozott. Lassan, kimérten eltáncolta ugyanazt a figurát és minden mozdulatát külön-külön elmagyarázta. Szinte élve boncolta szét a mozgás egymásután következő mozzanatait. A kritikus lépéseknél megállt s óvatosan emelte fel és bocsátotta le lábait.
– És most… ebből a helyzetből… tessék megfigyelni a lábakat…
Úgy beszélt a saját lábairól, mintha nem is az övéi volnának, mintha ő maga is tanulmányozná e mindentudó lábak logikus életét.
– A lábak helyzete a fő… a jobbláb kilendül… a ballal egy pici kis lépést… éppen csak… így…Tessék utánamcsinálni!…
De nem lehetett utánacsinálni. Ezek a nagylábú fiatalemberek és esetlen nők csak totyogtak az ő finom, rugalmas lépéseihez képest.
Újra megmutatta, aztán helyre kommandérozta őket s erélyesen tapsolt:
– Muzikk!!
A zongorista álmosan beledögönyözött a zongorába. A mester, hogy a gárdedámok lássák az ő lelkes működését, fáradhatatlanul suhant végig a parketten, ha valami rosszat látott; közben ide-oda köszönt a mamáknak, akik hol kövéren, hol aszottan ültek köröskörül a tükrök alatt a bordószínű plüssel borított elhasznált ülőhelyeken.
– Vissza az egész!
Ekkor a külön erre a célra szerződtetett hölggyel bemutatta párosan a figurákat. A növendékek ügyetlenül nyujtogatták feléje lábaikat. Ezután a módosabb lányokkal ellejtette ugyanazt s mikor már valahogyan rendben ment minden, rekedten parancsolta:
– Muzikkk!
Most a párok, ormótlan cipőkkel és tagbaszakadt kezekkel, egymást taszigálva és letaposva elkezdték a táncot a páráktól és kigőzölgésektől csaknem csepegő levegőben. A tükrök visszasugározták a derűs képet a villanykörték káprázatában és ezüstös, ünnepi színbe vonták az iparkodókat.
Füzéressy Pongrác táncmester pedig ott állt az ajtóban, de már megint a lámpák fényébe bámult s tudomást se látszott venni a táncosok nyüzsgölődéséről. Ázott gallérja és horpadt mellű inge szennyesen világolt a kopott és kifényesedett frakk feketeségében, melyet immár húsz éve táncoltat az esti órákban. Nadrágja cső módjára omlott le a tánccipőire, melyeknek egyikéről még tavaly elveszett a kis fekete csokor.
A zongorista monoton dühvel verklizett…
Szóval ott állt és a mennyezetre bámult. Elfelejtette, hogy bánatát nem szabad mutatnia. A száját leejtette, a ráncai bemélyültek, sőt homlokredői párhuzamos vonalai már egészen a koponyájáig sorakoztak szaporán, ezüstös haja már csak a feje tetején nőtt, ami által szeszélyesen szemölcsökkel telespriccelt homloka még magasabbnak látszott. A fáradtsága, az öregsége kiült az arcára, a szeme fénye egészen elbágyadt, mintha a lelke is elhagyta volna.
Oly természetesnek látszott, hogy ezen kidőlni nem akaró öreg táncoson egy elszakadni nem akaró, bőrszerűen fénylő fekete ruha lóg!
– Herr Füzéressy… Herr Füzéressy!
Oda kellett mennie egy kövér kofához, akinek libás bódéja volt a csarnokban és két háza a Nagyfuvaros-utcában, víg, elégedett táncmesteri mosollyal, és beszélgetni vele ezerszer hallott és ezerszer elmondott dolgokról. Karba tette a kezét, a szemével kikereste a kövér hölgy leánycsemetéjét, aki már segít szépen a csarnokban libát bontani – dícsérte ifjonti báját, el volt ragadtatva sikkes mozdulataitól, magasztalta még a partnerét is, egy szeplős fiatalembert, akinek a papája egy cseléd-elhelyező intézet tulajdonosa – egész szép pár volna belőlük, he-he-he! Aztán védelmébe vette – de persze csak úgy általános kifejezésekkel – a többi leányokat is, akikről a hájas hölgy válogatlan szavakkal nyilatkozott. Esküdözött, hogy jól megválogatta a növendékeit.
Mikor a táncolóknak már lógott a nyelvük a gyönyörtől és izzadt arcukról ragyogva tükröződött vissza a lámpafény, a mester szünetet rendelt. Az ifjak a dohányzóba támolyogtak és leroskadtak a szőre-kopott rongyos fotelekre. A leányok a mamácskájukhoz mentek és lihegve kérték el a zsebkendőt és a legyezőt.
Füzéressy Pongrác táncmester pedig felhasználta az általános ernyedtséget és kisurrant a teremből. Halkan benyitott a hátsó udvari szobába, ahol két gyertya között holtan feküdt a leánya, aki tizenhat éves korában ezen a napon húnyt el szívbajban, miután csoda volt, hogy eddig is kihúzta. A szakadt dívány egyik szögletében ült az anyja s a szájába mocskos zsebkendőt gyömöszölt, hogy ne hallják a zokogását. Volt ott még egy-két öregasszony is, de egészen elmosódtak a homályban. A fulladt levegőt megszállta a gyász és a szomorúság. A kis halott ott szendergett az ágyon. Megvékonyodott orrocskája a leplet kipúposította.
– Igazán borzasztó, – lehelte egy síri hang a sarokból, – hogy még mindig nem jöttek érte!…
Pongrác arca egészen elcsúfult a szenvedéstől. A szeme zacskója egészen megduzzadt, a szája reszketett a közelgő sírástól. A felesége némán rázkódni kezdett a feltörő bánattól s ez egészen leverte lábáról az öreget. Odament hozzá, értelmetlen szavakat motyogott s glacé-kesztyűs kezével megsímogatta a magábaomlott asszony fejebúbját.
Minden piszkos és züllött volt ebben a szobában, szegény, fáradt és kopott, mint a gazdája, a barna szekrények és a barna szőnyeg – és a gyertya lobogásában még fakultabbnak és rongyosabbnak látszott minden, mint amilyen a valóságban volt. Az asszony felcsuklott. Pongrác reszketve lépett egyet:
– Ne sírj, fiacskám!… Meghallják! … Még meg találják hallani… Hiába minden…
Leült a kis halott mellé egy nyekergő székre. Szótlan, dermedten ült és nézte a sovány körrajzot a leplen. – Csönd volt.
Lehajtotta a fejét az ágyra a halott mellé. Mélyeket lélegzett és símogatta a lepedőn át a kihült kezeket.
Az egyik öregasszony ide-oda mászkált, halkan morgott értelmetlen szavakat, a másik néha-néha szidta a temetkezési vállalatokat és a közigazgatást.
– Jaj, kicsikém, jaj, jaj, aranyom! – zokogta a felesége egyszer-kétszer.
Aztán megint elcsöndesedtek, megdermedtek és beleomlottak a szomorúságba. – Egy-két hangos nevetés becsurrant a gyászba a táncteremből. Sőt ez egyik növendék, aki zongorázni tanult, a bocibocitarkát igyekezett elbillegetni odaát és miután némi gikszerrel sikerült befejeznie, vidám ovációban részesült. – A gyászolók talán nem is hallották, talán még jobban megnehezedett a szivük az idegen vigasságtól, mert nem mozdultak ki helyzetükből; zsibbadtan ólálkodtak bánatuk éjszakájában.
Hiszen a villanyos is csilingelt a körúton, a hétköznapi zajok közömbösen éltek az elrekesztett szoba falain kívül! Nem lehet kívánni, hogy minden megálljon. Élni kell és az üzlet üzlet! A hosszú bőjtös nyári pangás után az új kurzus növendékeit nem lehet elriasztani holmi tragikus halálesettel. Két-három nap – nagy lukszus az egy szegény embernek!
A táncmester fia csöndesen benyitott és beszólt az apjáért. A szünetekben ő árult a buffetben hűsítő italokat és rohadt almákat az elpetyhüdt táncos erők felüdítésére.
– Apus, gyere már, – suttogta. – Türelmetlenkednek…
Füzéressy Pongrác táncmester nagyot sóhajtott, beillett volna zokogásnak is. Megcsókolta a párnát, melyen a halott feküdt. Odatámolygott a feleségéhez, aki zsebkendőjét még beljebb gyömöszölte, megcsókolta a kontyát és szó nélkül kibotorkált a gyászkamrából.
Hej, táncolni kell! Mindnyájunk szivében van halott!
A folyosón szétnyomott két ujja közt egy könnyet, egy pillanatig megnézte magát a tükör lapjában s mire beért a táncterembe, már fürge és ruganyos volt a járása, a gesztusai ívekben kanyarodtak, csak a ráncai voltak mélyebbek, az arca színe fakóbb, a hangja rekedtebb, amikor kezeit összecsapva megadta a jelt a kezdésre:
– Kérem, hölgyeim, uraim!… Áttérünk a következő figurára!
Megigazította a mellényét és a frakkját, széjjelnézett a növendékek vídám, csillogó során. Kedve lett volna sírni, végigvágódni a padlón, de azért erélyesen ordította:
– Muzikkkk!!!
A tapőr életuntan zuhant rá a billentyűkre és Füzéressy Pongrác táncmester hangtalan siklásokkal, kápráztató fürgeséggel lejtett a zene spanyolos ütemén.
