Illyés Gyula: Pünkösdi ének
lágy leány-szél nyalja –
hagyd, hadd lebbenjen ki
mint selyemnyakkendőd
melledből e sóhaj.
lent a patak partján
ülő beteg fűzfa
mossa már vén lábát
a langyos kék vízben.
kedveseddel járnál, –
hidd, hogy ez a patak
tenéked számlálja
csillogó pénzeit.
szemednek az égbolt, –
olvasd el e dombsort
s a szétszórt kis házak
gondolat-jeleit…
távoli kakukszó –
ne gondolj semmire,
ne, ne… csak ezt a húrt
figyeld, mely füledben
csiklandozza réted
gyerek-fecsegését,
s e versnek sorait,
mely dalra várt benned.
hagyd, hadd ficánkoljon
szíved fent előre,
mint fád csúcsán fénylő
csókok közt a levél.
vezessen e karcsú
illat, – ha másnak nem:
magadnak a földet
tán még megválthatod.
hogy elmúlik mindez
s elég egy gondolat,
hogy csengve széttörjön
szemeden kék álmod.
sziveddel csak lépdelj
költőm! – ma tört botod
könnyező rügyei
vigyázzák utadat.