Marconnay Tibor: Ehagyott nő panasza
Marconnay Tibor: Ehagyott nő panasza
Oly nagy az én szomoruságom, mint a siető kiábrándulás,
mint a közönyös, megállithatatlan alkony.
mint a közönyös, megállithatatlan alkony.
Valaha engem szeretett az én szerelmesem
s hittem, hogy a legszebb s legigazabb vagyok
az asszonyok között, mert Ő hajolt le ajakamhoz.
s hittem, hogy a legszebb s legigazabb vagyok
az asszonyok között, mert Ő hajolt le ajakamhoz.
De nem lehet arra kérni a napot, hogy el ne bucsuzzon,
mikor elérkezett az alkony ideje:
ezért tártam én is hiába két karomat
távozó kedvesem felé: nem törődött velem
s büszke, nagy szeme talán észre sem vette megcsukló térdemet.
mikor elérkezett az alkony ideje:
ezért tártam én is hiába két karomat
távozó kedvesem felé: nem törődött velem
s büszke, nagy szeme talán észre sem vette megcsukló térdemet.
S most elhagyatva vergődöm lezuhant trónusom porában.
Bálványozó könnyek fátyolozzák szemeimet
s nincs boldogság, nincs szerelem, melynek tükrében
megláthatnám bemocskolt, fejedelmi Arcom.
Bálványozó könnyek fátyolozzák szemeimet
s nincs boldogság, nincs szerelem, melynek tükrében
megláthatnám bemocskolt, fejedelmi Arcom.
Ó, mily paránnyá lettem egyszerre, bizonytalan! Senki!
Most nem a szerelmesem szemével látok,
hanem a magam alázatos, tétova pilláin át
dereng az életem.
Most nem a szerelmesem szemével látok,
hanem a magam alázatos, tétova pilláin át
dereng az életem.
S most már tudom: igy kell hogy lássak egész a halálig.
Egyedül vagyok! És egyedül kell megpillantanom
testemnek és lelkemnek minden gyarlóságát.
Egyedül vagyok! És egyedül kell megpillantanom
testemnek és lelkemnek minden gyarlóságát.
A tél kuszik szívembe. Borzalmasan fázom.
Könyörtelen éj érthetetlen vihara zilál.
Igy kell kitapintanom testemnek, lelkemnek gyarlóságát.
Magam vagyok! sötétben ténfergek, elesem
mint csecsemőkoromban, mikor először engedte el kezemet az anyám.
Könyörtelen éj érthetetlen vihara zilál.
Igy kell kitapintanom testemnek, lelkemnek gyarlóságát.
Magam vagyok! sötétben ténfergek, elesem
mint csecsemőkoromban, mikor először engedte el kezemet az anyám.
S csüggedten, zokogva várom a Hajnalt,
mely talán elüzi majd fájdalmas szerelmem lidérceit,
megmutatja, ki vagyok s megtanit egyedül járni.
mely talán elüzi majd fájdalmas szerelmem lidérceit,
megmutatja, ki vagyok s megtanit egyedül járni.
