CS. SZABÓ LÁSZLÓ: SOPRONI SÉTÁK
CS. SZABÓ LÁSZLÓ: SOPRONI SÉTÁK
Mostoha sors érte a magyar tájat, prózában alig hízelegtek neki. Magyarországnak csak jogászok udvaroltak s ezek a fanyar gavallérok a corpuson túl keveset érdeklődtek bensőséges varázsáról. Mégis általában úgy tartották, hogy közjogászaink cicerói gondossága minden szépet és marasztalót elmondott róla, mint egy Gnaeus Pompeius érdemeiről. Talán ezért volt, hogy az erdélyi ember hétnapos bús bácskai ebédre jött át a Királyhágón s a vasmegyei medve-vadászni ment Fogarasba. Sohasem utaztak meditálva egymás hazájában, írott nyomunk inkább csak arról maradt, hogy bizonyos beolvadt horvát megye milyen részt válasszon nagyobbik cimerünkből?
Egyetlen kivételes belföldi utazónk volt, Kazinczy. Nézzük el, hogy egy kicsit bidermájer mintára utazott, finomkodó kuzinokat, szabadkőműves mágnásokat s műfordító plébánosokat látogatott, mindez együttvéve egy permanens, goethei Olaszországot pótolt. Végtére ez a választékos bolond volt az egyetlen kíváncsi ember fölényes országunkban, ahol régtől fogva szigorú norma hogy «várd meg, fiam, amíg kezet adok». Leszoktatnak a kíváncsiságról, mint egy fiatalembert a túlbuzgó kéznyújtásról, kipárolják belőlünk a frivolitást, a kétkedést, a nyugtalanságot, civilizált idegeink összes játékát. Kazinczy remek hajlékonyságával még ezt a dresszurát is kikerülte, haláláig frivol maradt s olyan változatosan udvarolt Magyarország tájainak, mint egy régi francia király kézről-kézre röpdöső, hűtlen tartományainak.
Mindez, mondjuk, védekezés. Szokatlan útra léptem, amikor vendég létemre soproni sétáimon elfelejtettem leszerelni észrevétlen erdélyi iránytűmet. Idegen törzs táncában vettem részt s tapintatlanul magamon hagytam régi festésemet.
