FEKETE LAJOS: ÉJJELI SZÁLLÁS (Babits Mihálynak)
FEKETE LAJOS: ÉJJELI SZÁLLÁS (Babits Mihálynak)
Hiába lépdeltem szaporodó léptekkel
az alkonyat előtt, – a mögöttem baktató
fekete döngésű este csak elért az összeboruló
ákácok alatt
s egy fárad mozdulattal a vállaimra tette
földszagú, cserepes kezét
és annyit mondott halkan:
pihenj meg a méccsel bíztató tanyán, cimbora…
A hét napja tartó,
tanyákat kerülő puszta ődöngésben
már úgy hittem, nem látok többé
soha emberarcot s most mégis jólesett
adjistennel köszöntenem
a padkán gubbasztó, fáradt öregembert,
aki a tűz mellett éppen beszélgetett
a szabadkéményen bedúdoló széllel…
Aztán leültem magam is a tűzhöz. A néha-lobbanó
láng híven ránkvilágolt s csak akkor láttam,
hogy négyen ülünk a piruló zsarátnál;
egy ifjú ember még és ifjú felesége.
De máskülönben: én voltam a vándor
s ők a háznak népe; és nem kinoztak meg
faggató beszéddel s vesébegyanító teketóriával.
Míg a menyecske szétdobta az ágyat, az öreg megkinált
kenyérrel, dohánnyal s az ifjú ember
belevert néhányszor egy búgó citerába…
A zeneszóra táncolva jöttek elő mind a tücskök
s a falon kígyózó fénye a parázsnak,
mint ki nem mondott szavakból
varázslat, úgy hullott közöttünk széjjel:
béke… őszi este… béke…
Aztán, – mielőtt pihenni tértünk, én gazdagabb lettem
két barna kézfogással
s egy magyar pórasszony
bujkáló tüzű titkos mosolyával…
az alkonyat előtt, – a mögöttem baktató
fekete döngésű este csak elért az összeboruló
ákácok alatt
s egy fárad mozdulattal a vállaimra tette
földszagú, cserepes kezét
és annyit mondott halkan:
pihenj meg a méccsel bíztató tanyán, cimbora…
A hét napja tartó,
tanyákat kerülő puszta ődöngésben
már úgy hittem, nem látok többé
soha emberarcot s most mégis jólesett
adjistennel köszöntenem
a padkán gubbasztó, fáradt öregembert,
aki a tűz mellett éppen beszélgetett
a szabadkéményen bedúdoló széllel…
Aztán leültem magam is a tűzhöz. A néha-lobbanó
láng híven ránkvilágolt s csak akkor láttam,
hogy négyen ülünk a piruló zsarátnál;
egy ifjú ember még és ifjú felesége.
De máskülönben: én voltam a vándor
s ők a háznak népe; és nem kinoztak meg
faggató beszéddel s vesébegyanító teketóriával.
Míg a menyecske szétdobta az ágyat, az öreg megkinált
kenyérrel, dohánnyal s az ifjú ember
belevert néhányszor egy búgó citerába…
A zeneszóra táncolva jöttek elő mind a tücskök
s a falon kígyózó fénye a parázsnak,
mint ki nem mondott szavakból
varázslat, úgy hullott közöttünk széjjel:
béke… őszi este… béke…
Aztán, – mielőtt pihenni tértünk, én gazdagabb lettem
két barna kézfogással
s egy magyar pórasszony
bujkáló tüzű titkos mosolyával…
