Erdélyi József: Erdei kaland
Erdélyi József: Erdei kaland
Nyár derekán az erdőt bujva,
hol hűvös ernyőt tartanak
a tölgyfák s a magasból rezgő
álomtallérok hullanak,
hol hűvös ernyőt tartanak
a tölgyfák s a magasból rezgő
álomtallérok hullanak,
kopár, magas törzsek között,
mint ősi templom rejtekén,
jársz magad, a levegőtenger
homályos, erdős fenekén,
mint ősi templom rejtekén,
jársz magad, a levegőtenger
homályos, erdős fenekén,
rigó rikkant, pintyőke füttyent,
harkály kopácsol, gerle nyög,
szendereg elméd, de felébred
minden szendergő ösztönöd,
harkály kopácsol, gerle nyög,
szendereg elméd, de felébred
minden szendergő ösztönöd,
ág reccsen-roppan, arra nézel,
megállsz, figyelsz, önkéntelen,
félsz egy kicsit, pedig tudod hogy
nem környékez veszedelem,
megállsz, figyelsz, önkéntelen,
félsz egy kicsit, pedig tudod hogy
nem környékez veszedelem,
a zaj iránt, a fák közül,
két szemet látsz merőn reád
szegezve, két sötét szemet
s egy orr sötét foltját alább,
két szemet látsz merőn reád
szegezve, két sötét szemet
s egy orr sötét foltját alább,
egy okos, vad, állati arcot,
magát az egész állatot,
a vörhenyes szőrzetü testet,
csak féligmeddig láthatod,
magát az egész állatot,
a vörhenyes szőrzetü testet,
csak féligmeddig láthatod,
tudod hogy őzbak, óvatos,
félénk őrszem, nem fenevad
s akarod, hogy minél tovább
tartson a kedves, szép kaland,
félénk őrszem, nem fenevad
s akarod, hogy minél tovább
tartson a kedves, szép kaland,
állsz mozdulatlan, mint a fák,
mint egy erdőbetett szobor,
míg szíved az ártatlan állat
szívével egy dobon dobol,
mint egy erdőbetett szobor,
míg szíved az ártatlan állat
szívével egy dobon dobol,
nem is sejted hogy megmozdultál,
az már szökik, vágtat tovább,
körme alatt egyre halkabban
recseg a korhadt száraz ág…
az már szökik, vágtat tovább,
körme alatt egyre halkabban
recseg a korhadt száraz ág…
