Bányai Kornél: Hegyes hazámban
hamvas köveken, csikorgó vízmosásban.
Kétoldalt fenyvek pendültek s kísértek
sosem szűnő lobogással.
zengett szívemben. Szerelem közelgő
teljét ígérve remegett s szamócák illatos
ajkával csókolt az erdő.
fonódó dallal s midőn közelükbe értem
munkájukat abbahagyták s Krisztust dícsérve
köszöntek felém szelíden.
úton-útfélen mohos fák törzsére
függesztett képekről bíztató mosolyát hinti
e kék szemű árva népre,
fát vág, csengő nyájait vigyázza
s nehéz sorsában bizalommal tekint
a szomorú Szűz arcára…
egyre feljebb hágtam s a nyíló magasban
hirtelen mint vadállat rám rohant a távol,
hegyek torlódtak alattam,
párás szakadékok kék völgyekbe tolva,
messze csillanó víz – mintha egy dübörgő régi filmnek
egyetlen ép képe volna.
hová napszállatkor megpihenni tértem –
jószívvel fogadtak s megkínáltak pezsgő kecsketejjel
s ízes fekete kenyérrel.