Erdélyi József: Hazafelé
Erdélyi József: Hazafelé
Elmult a nyári zivatar,
ment lefelé s nőtt, nőtt a nap,
ragyogtatta kaszáraért
aranyszőke haját a zab,
millió kék virágszemével
ábrándozott a lenvetés,
csupa könnycsepp volt a világ,
csupa megszépült szenvedés.
Kettős, nagy szivárvány mosolygott
a bús felhőkön, teljes ív,
dicső sugarait a nap
lövelte mint egy hősi szív…
ment lefelé s nőtt, nőtt a nap,
ragyogtatta kaszáraért
aranyszőke haját a zab,
millió kék virágszemével
ábrándozott a lenvetés,
csupa könnycsepp volt a világ,
csupa megszépült szenvedés.
Kettős, nagy szivárvány mosolygott
a bús felhőkön, teljes ív,
dicső sugarait a nap
lövelte mint egy hősi szív…
Vén igásló lépdelt alattam
az út sarában szaporán,
örült, hogy elállt az eső
s hazafelé mehet korán,
hazafelé, jászol elé,
ahol szénát-zabot ehet
s örültem én, hogy lovon ülök
a tetétlen lapály felett.
Lábam közét kegyetlenül
törték a girhes csigolyák,
s úgy ültem, mintha messze földön
nekem nyílna minden virág.
az út sarában szaporán,
örült, hogy elállt az eső
s hazafelé mehet korán,
hazafelé, jászol elé,
ahol szénát-zabot ehet
s örültem én, hogy lovon ülök
a tetétlen lapály felett.
Lábam közét kegyetlenül
törték a girhes csigolyák,
s úgy ültem, mintha messze földön
nekem nyílna minden virág.
Mint egy istenostora, ország,
világhódító nagy vezér,
ki sáros-véres hadak élén,
döntő csatákból visszatér
s aranyhajú és kékszemű
szép lánysereg fogadja őt
és nevéről neveznek minden
újszülött férfi-csecsemőt, –
úgy lépdel harci paripáján,
tarka diadalív alatt,
szembe vele még a nap is
csupa jobbágyi hódolat.
világhódító nagy vezér,
ki sáros-véres hadak élén,
döntő csatákból visszatér
s aranyhajú és kékszemű
szép lánysereg fogadja őt
és nevéről neveznek minden
újszülött férfi-csecsemőt, –
úgy lépdel harci paripáján,
tarka diadalív alatt,
szembe vele még a nap is
csupa jobbágyi hódolat.
Álmodozó szegény diák,
akit parasztok és urak
kinevetnek s aki titokban
vakmerő verseket farag, –
enyém volt a csúfság, enyém volt
mégis a szépség, az enyém,
nem fojthatta belém az igét
semmi gyalázat, semmi kény.
Másé volt minden, mult, jelen,
de az enyém volt a jövő,
enyém, enyém az út, az élet,
a mindent kiforgó idő.
akit parasztok és urak
kinevetnek s aki titokban
vakmerő verseket farag, –
enyém volt a csúfság, enyém volt
mégis a szépség, az enyém,
nem fojthatta belém az igét
semmi gyalázat, semmi kény.
Másé volt minden, mult, jelen,
de az enyém volt a jövő,
enyém, enyém az út, az élet,
a mindent kiforgó idő.
Táltoscsikó volt az a szürke,
nehéz igásló, szárnya kelt,
s a bitorolt fekete föld
mesebeli, tündéri kert, –
aranyhajú és kékszemű
királylány volt az üde táj
s én voltam a senkifiából,
kanászból lett tündérkirály…
Néztem a lemenő napot,
hittem, hogy felkél az a nap
s felkél a sötét föld alól is
a nép, e babylóni rab.
nehéz igásló, szárnya kelt,
s a bitorolt fekete föld
mesebeli, tündéri kert, –
aranyhajú és kékszemű
királylány volt az üde táj
s én voltam a senkifiából,
kanászból lett tündérkirály…
Néztem a lemenő napot,
hittem, hogy felkél az a nap
s felkél a sötét föld alól is
a nép, e babylóni rab.
