KÁRPÁTI AURÉL: A CIFRASZŰR • Dr. Győrffy István könyve
KÁRPÁTI AURÉL: A CIFRASZŰR •
Dr. Győrffy István könyve
Dr. Győrffy István könyve
A cifraszűr élet- és jellemrajzát, tündöklésének és hanyatlásának történetét írta meg tudós Győrffy István nemzeti múzeumi igazgató-őr sokszáz színes és fekete ábrával díszített, érdekes és értékes kötetében. Győrffy munkája szinte az utolsó pillanatban jelent meg, mert hiszen ennek a jellegzetesen magyar ruhadarabnak, a paraszti szegénység ősi szimbólumának viselete már kihalóban van. A régi csapóműhelyek megszüntek, a szűrszabóság elsorvadt ág lett a magyar kézműipar fáján, mint ahogy magát a purzsa juhot is – amelynek gyapjából a szűrposztó készült – mindenütt kiszorítja a magyar legelőkről a rövid, finom-gyapjas merinó-juh, népi nevén: birka. A pusztulás folyamatát az a határzár indította meg, amely a romániai juhot kitiltotta Erdélyből s erősen megdrágította itthon a gyapjút. A mult század hetvenes éveinek virágkorát ez az intézkedés egyszerre kettévágta. A csapómesterek lassankint tönkrementek, – mióta a veszprémi csapóműhelyt becsukták, Magyarországon már csak gyári szövésű szűrposztó készül, az is délamerikai gyapjúból, – a szűrszabók pedig teljesen elszegényedtek és siralmasan megritkultak. A közlekedési viszonyok javulása, a nyugati életformák terjedése, a modern gazdasági élet alakulása, mind összejátszott a szűrdivat elveszejtésére. Ma már ritkaságszámba megy a vállravetett cifraszűr. Sokkal többet látni belőlük a múzeumban, mint a Hortobágyon, vagy a Bakonyban. A Nemzeti Múzeum néprajzi osztálya is őriz egy ötven darabból álló, remek kollekciót, amelynek javarészét éppen Győrffy István gyüjtötte össze a háború előtt. A cifraszűr monográfiája tehát épp a legjobbkor s a leghivatottabb szakember tollából került ki, hogy legalább betűkbe, képekbe mentse át azt, ami még menthető a valóság menthetetlen anyagából. Találóan mondja könyve előszavában az igazi kultúrmissziót teljesítő szerző, hogy úgy érzi, mintha temetőben, nyitott sír mellett állana, amelybe nemsokára beletemetkezik egy nagymultú magyar iparág. Szanaszéjjel, a jeltelen sírokban névtelen iparművész-szűrszabók nyugosznak, a csodás gazdagságú magyar szűrornamentika teremtő mesterei. De nem múlnak el nyom nélkül…
Nem, már csak azért sem, mert tarkavirágos művészetük emlékeit ez a lelkes magyar tudós szakértő gonddal, féltő szeretettel összeszedegette, áttekinthető rendbe, területek szerint elkülönülő csoportokba illesztette, leírta és megmagyarázta, hogy így a középosztály kezébe adja «a nép porba hullott kincsét», az eltünő magyar ornamentikát. Másutt az akadémiák s más tudományos intézetek adnak ki hasonló tárgyú műveket. Győrffy István – nyilván kényszerűségből – áldozatkészen maga vállalta a kiadás rizikóját és a testes kötetet saját költségén jelenttette meg. Mindössze a kereskedelmi miniszter támogatta 2000 pengővel s a sörgyárosok egyesülete 100 pengővel, ez az összeg azonban – tekintettel a színes műlapok és szöveg-közti illusztrációk költséges voltára – elenyészően csekély.
Könyve az lett, aminek szánta: kapocs a mult és a jövő között. Más vonatkozásban pedig a valódi neonacionalizmus maradandó becsű megnyilatkozása.
*
Győrffy munkájának hangsúlya természetszerűen az ornamentikára esik, hiszen maguk a szűrformák – leszámítva a bihari nyakas-szűrt és a nagy-galléros bakonyi kanász-szűrt – alig különböznek egymástól. Ezért az egyes cifraszűr-típusokat is a díszítésmód alapján osztályozza. Így foglalkozik külön fejezetekben a bihari és erdélyi, a kun, a debreceni és hajdúsági, a felföldi (matyó, palóc) és végül a dunántúli cifraszűrrel.
A cifraszűr ornamentikája a magyar ízlés tízparancsolata, – mondotta Huszka József, aki majd félszázad előtt fedezte fel a cifraszűrt a tudomány számára. Első tanulmányában ő a szűr-ornamentikát növényi elemek stilizálásának és ősi magyar eredetűnek tartotta. Később ettől a felfogástól meglehetősen eltért. A szűr díszítő elemeit keleti származásúnak, szasszanida eredetűnek vélte s a rózsabimbóban «pávaszemet» látott. Huszka utóbbi nézetét – amely különben még ma is népszerű – Győrffy teljesen elveti. A szűrszabóság történetének tanulmányozása során az a meggyőződés alakult ki benne, hogy a mai szűrhímzés még évszázadokra sem nyúlik vissza. Van ugyan a szűrön honfoglaláskori vagy még előbbi eredetű díszítmény, de ez nem hímzés, hanem rátétes szegélydísz. Azonban ezek a szegélydíszek sem árja eredetűek, sokkal inkább a középázsiai törökség nemzet-rátét díszítményeivel hozhatók rokonságba. Lehet, hogy régebben is volt hímzés a szűrön, de erről semmi hiteles adatunk sincs. Az a szűrhímzés, amelyet legrégibbnek tudunk: a mult század elejéről való. Győrffy szerint a mai stilizált virág-ornamentika kialakulása a XVIII. század végén kezdődött, mint természetes virágábrázolás s csak pár évtizeddel később stilizálódott el a szűcsök kezén. Innen vették át majdnem készen, egymás munkáit utánozva, a szűrszabók. Hogy valóban virág-elemek szolgáltatták hozzá az alapot, bizonyítja a világosan felismerhető fűzér-dísz és a bokorvirág (virágcsokor), amelynek alján eleinte még a kosár vesszőfonását is érzékeltette a rács-öltés. De Győrffy legnevezetesebb megállapítása csak most következik s körülbelül abban foglalható össze, hogy a magyar szűrön nem a divat, vagy a szűrszabó szeszélye szabja meg a díszítmény helyét, hanem magának a szűrnek szabása. A szűr-díszítmény szerkezeti adottságokhoz kötött s fejlődése bizonyos törvényszerűséghez alkalmazkodik. Nem az «ellentét» alapján jött hát létre, – amint Huszka hitte, – még kevésbé a «véletlen» játéka alakította ki. A szűr első, ősi díszítményei a vizszintes szabás-vonalak mentén keletkeztek s a «vócból» fejlődött minden olyan dísz, amely nem szegély-eredetű, vagy csokorszerű. Meggyőző példákkal igazolja; mint szélesedik a fejlődés folyamán csipkévé a vóc s mint jelenik meg a csipke járulékaként a hímzés. Ezzel megdönti az egész Huszka-féle elméletet, a szasszanida-legendával együtt.
Ám, az elmondottak után, talán nem lesz fölösleges néhány szóval magát a cifraszűrt ismertetni, úgy, ahogy könyvének mingyárt első fejezetét Győrffy is erre szánja, bevezetőül éles határvonalat vonva a magyar férfi- és női-hímzés mélyreható különbsége, ellentétes jellege és származása között. Mi hát a szűr? Rendkivül egyszerű és ősi szabású paraszti ruhadarab, amely szűrposztóból készül. (Szűr = szőr. Szűrposztó = szőrposztó, abaposztó, halina, daróc. Készítője, a szűrtakács = csapó. Ősrégi magyar mester, a gubacsapóval együtt. A csapómesterség középpontja, már a XIV. században Debrecen volt, míg az utolsó csapóműhely a világháború alatt szünt meg, Veszprémben.) A szűr tizenegy darabból áll s minden darabja tégla-alakú. Görbe vonal nincs a szabásában. Eleje és hátulja egy darab, elől végighasítva, a nyaknál haránt kivágva, hogy az «elej» visszahajtható legyen. A két elejt csak a csatosszij tartja össze. Hátul lelógó, csuklya-módjára használható, négyszegletes gallér a legjellemzőbb része. E nélkül a szűr csak gubaszűr, juhászszűr, vagy szűrkabát. Oldala három darabból áll: a pálhából, aszájból és oldalból. Ujja nyitott, vagy fenekelt. («Be van az én szűröm ujja kötve…») A pásztor ebben tartja pipáját, tűzszerszámát s egyéb apró holmiját. A szűr rendesen szárközépig, olykor térdig ér, bősége megüti a két métert. Sohase «húzzák» fel, csak vállra vetve viselik. Gyalogjáró embernek, lovasnak egyformán alkalmas. Dísze: rávarrott, színes posztó és gyapjúhímzés.
Cselédnek kevesebb díszű parasztszűr dukál, a dúsabb díszítésű cifraszűr gazdaembert, hetyke pásztort illet. Pásztornak különben mindene a szűr, amely valamikor esztendei kezdő-fizetése volt a kisbojtárnak. Parasztlegény addig nem házasodhatott, amíg cifraszűrt nem szerzett. Lánynézőben «ottfelejtette» szűrét a lányos-háznál s a kosarat az jelentette, ha másnap «kitették a szűrét» a ház elé. Simon kanász balladája szerint még szemfedőül is szolgált a cifraszűr. (A cifra szót eredetileg a körös díszítés megjelölésére használták.) Lótakaró, eső-szél ellen köpenyeg, nyereg, derékalja, párna, ülőke, verekedésnél védő-pajzs, igazán «minden» ez az ősi ruhadarab, amely csak Magyarországon és Erdélyben általános, itt is csupán a magyarlakta területeken. A tótok és a szászok a magyaroktól vették át.
A szűrcsaládnak sok fajtája, változata volt. Ismeretesebbek a gubaszűr, bohaj-szűr (bolyhos posztójáról kapta nevét), a felső szűr, a csuha (palóc vidéken), a szűrdolmány, (rajta «ki a fene látott apró ezüst gombot»), a szűrkankó, a csángó-székely szokmány és a berhe. De igazi szűr csak az, amelyet szűrszabó készített, csapócsinálta, ványolt, préselt szőrposztóból. Volt még egy ismertető jele: nemes ember fel nem vette, hacsak nagyon el nem szegényedett. («Fakó kocsi: kenderhám, nemes ember: szűrdolmány.»)
*
Mindezt és sok egyéb érdekes, érdemes tudnivalóját a cifraszűrnek találja meg az olvasó Győrffy István szép könyvében, amelynek forgatása éppoly tanulságos, mint élvezetes. A rengeteg rajz, fotografia, színes kép, a hímzés-motivumokat szemléltető táblák sora, kiegészítve néhány «spanyolozott» pásztorfaragás ábrájával, népi kultúránk legértékesebb kincseit őrzi, míg az ízes, ősi magyar mesterségszókkal telehintett szöveg – megbízható szakember és kitűnő író munkája – tanítva szerez gyönyörűséget.
A cifraszűr, ha egészen ki is vész, most már el nem veszhet. Győrffy István könyve átmentette a jövendőbe.
