GELLÉRI ANDOR ENDRE: A KULCS
GELLÉRI ANDOR ENDRE: A KULCS
Bosnyáknak egy kis lakatosműhelye van a Kázmér-ucca sarkán. Apró zug az egész: két vasablak világítja nappal, este meg a gázláng.
A műhely most csendes; Bosnyák egy fölfordított ládán ül, s az ablakon át a napba néz. Csontos tenyereivel támasztja a fejét; makacs, apró szájában kialudt a cigaretta. Erősen gondolkozik: két szemöldöke között összefutnak az apró ráncok. Azon töpreng napról-napra, hogy mit kellene csinálni… mire lenne vevő a mai világban… mit kéne föltalálni?
Kályhamelegítőt még korai, hiszen süt a nyár; még a legjobb lenne valami újfajta zárat a lakásajtókra, mert a betörések elszaporodtak.
Nyolc éve önálló; úgy tud dolgozni, mint kevesen a szakmájában, – kinyújtja a kezét: csak volna mit!… S roppant keserűséggel a feleségére csúsznak át a gondolatai. Utálja már, de mégse bír tőle elszakadni. Talán nem is rossz még az asszony, de elég a gyanú… talán nem is igaz, hogy míg ő itt ül csüggedten, ezalatt az asszonyához egyik részletes a másik után jön be, s csak hozza a sok finom árut, fizetni meg szinte sosem kell érte… de ahogy a házbeliek súgják… az ügynökök soká szoktak tárgyalni a feleségével.
Mikor idáig jut: talpraszökken. Úgy pislant maga elé, mint aki megtébolyult. Szeretne kabátot kapni, hazarohanni, megnézni, igaz-e a pletyka? De elröstelli magát. Hazudni nem tud, se kényszeredetten viselkedni. Ha az asszony azt kérdezné: – Minek jöttél?… megmondaná… S ha rajtakapná… tudna-e ölni?… Tudna! – villan végig rajta hidegen, mert ő nem érdemli, hogy mert nincs most munkája, meg keresete, az asszony olyan asszonyok flanca után öltözködjön, akinek az ura biztosállású ember. Az önálló iparos a maga ura, de az élet szegénye.
Forróság fojtogatja a mellét. Istenem, ha valami munka jönne már… sóvárogva rápillant a napsütésben heverő szerszámjaira… mintha csibéire, libáira, barmaira nézne… olyan szomorúan gubbaszt ott a padon az a kis satú, mint egy beteg, fekete tyúk… ez az ő jószága… ezek az iparos barmai: a szerszámok. Amint ezüstözi őket a nap… lángolva ver a szíve a vágytól: valami munkát már.
Hogy bírjon magával, odamegy az esztergapadhoz, leszedi a fogaskerekeket s úgy cseréli őket, hogy negyedes csavarmenetet lehessen velük vágni. Már-már gömbölyű vasat fog be az amerikáner acélpofája közé, hogy megvágja a maga szórakozására… amikor egy fiatalember lép be az alacsony pinceajtón… lakkcipőit óvatosan rakja lefelé lépcsőről-lépcsőre –, s tétován körülnéz, aztán leemeli puha, fekete kalapját. Ápolt, fehér keze van, s messziről sugárzik róla a jóillat s a fürdés.
Bosnyák elveszi olajos kezét az esztergáról s előre köszön neki: – Jónapot kívánok.
A fiatalember megbiccenti a fejét… aztán a kabátzsebébe nyúl; egy pillanatig kotor benne s egy furcsa kulcsot vesz elő.
– Kérem – mondja fojtott, úri hangon – egy ilyen kulcsot kellene nékem sürgősen megcsinálni… meg tudná? –, s álmosan fénylő szemeit ráveti a tömzsi lakatosmesterre, – és meg is várhatnám?
– Igen kérem! – örvend meg Bosnyák s már dobálja szét a nyers kulcsokat s végül kikap egyet: ebből fogja kireszelni. S már dolgozik is rajta. Ehhez való szerszámon forgatja, pörgeti a kulcsot, aztán mérővel méregeti. Igyekszik vele; homlokán már apró vízcseppek ülnek; oldalt, a reszelő alól szóródik a finom vaspor. A fiatalember cigarettázik; egyik lábát átteszi a másikra; ásít. Únja már a félórás hallgatást… vigyázva a satúpadhoz húzódik s kényeskedve beszélgetni kezd a lakatosmesterrel.
– Hogy megy a bolt – kérdi – rágyujt mester úr? tessék gyufa is.
Bosnyák szippant a cigarettából s fúj egyet: – Nehéz munka ám. Nyolcrugós ajtózár, még ilyent ajtón nem is láttam soha.
A fiatalember elkezd halkan hahotázni: – Kérem – mondja mosolyogva – ez csakugyan egy nem mindennapi zár. Ezzel egy asszonyt tartanak ám zár alatt, ah-ha-ha!
Elhallgat, s leüti cigarettájáról a hamut.
Bosnyák szíve megdobban. Egész a velejéig hasít a hirtelen fájdalom. Amint lángoló arccal nézi ezt a ficsúrt: a szép ingét, nyakkendőjét, ápoltságát, fényes körmeit… érzi, hogy ez a fajta szebb a nőknek, mint ő… s ha egy ilyen ólálkodna az ő felesége körül… elszédítené.
Bosnyák arca tiszta vér, a fülei is vörösek, úgy járja, szúrja a kínzó fájdalom, hogy üvölteni szeretne. Hát így csalják meg az asszonyok a férjüket. Még a nyolcrugós zár alól is kibúvót találnak. És ő most itt egy másik férj megcsúfolásában segédkezik néhány pengőért! De szeretné tudni, hova készül a kulcs, melyik uccába… végigjárná akár valamennyi lakás ajtaját s kinyomozná ő, kit akarnak megcsalni…
– Tessék csak csinálni mester úr –, szólal meg a fiatalember – mert a kulcsnak délig otthon kell okvetlen lenni… az újat én fogom még ma este használni – és fölnevet.
A lakatosmesterben cikkáznak az őrjöngő gondolatok. Elrabolja a kulcsot, kifusson vele a kanálisig s belevágja? Vagy mit tegyen? Óh, te keserves ég, végre munka jött s az is minő fájdalmat hozott.
Amint ismét pörgetni kezdi a kulcsot s a vékony élreszelővel formálja: a szívverése tompul, mintegy béke szállja meg, s néha lehunyja a szemhéjjait. A keze már biztosan, hidegen vezeti a reszelőt.
– Ha nem sértem meg – s rápillant a fiatalemberre –, délben személyesen tetszik kipróbálni a kulcsot.
– Ugyan! – kiáltja a ficsúr – ennek okvetlen pontosnak kell lenni! Az istenért, hiszen férfi maga is mester úr! és tudja, hogy az ember nem megy délben kulcsot próbálni a szeretője lakására!
Bosnyák hűvösen bólint rá. Persze, tudja, s kezében villámgyorsan fut a kis reszelő. És most ér oda ahhoz a kulcsfoghoz, amit vagy másfél milliméterrel alacsonyabbra reszel. Már ez a másfél milliméter is elég lenne ahhoz, hogy este ne nyissa az új kulcs a zárat, de ő alig észrevehetően gömbölyűn hagy egy ferde bevágást alul. S végül, érdes csiszolóvászonnal amennyit csak lehet, levékonyít a kulcsszár vastagságából. Fél tizenkettő van.
Még csontolajjal bevonja a kulcsot; aztán két acélrúd között kifényesíti a kulcsfejet, s átadja a fiatal úrnak.
Az pont szembefordul a tüzelő Nappal, ahogy Bosnyák tanácsolja néki, tátogatja a szemét, de a káprázatban semmitse lát, s mikor oldalt állt: megint nem lát semmit. Erre a kis csalafintaságra nem lenne szükség, mert a fiatalembernek tetszett Bosnyák ügyes munkálkodása, bízik abban, hogy a kulcs jó és pontos.
– Három pengőt tetszik fizetni – mondja az árát Bosnyák, s gondolja: hadd fizessen a disznó.
De az elköszönésnél olyan rókásan s gúnyorosan cseng a hangja, hogy a ficsúr zavarodottan visszafordul… Bosnyák hirtelen meghajlik.
Aztán megint egyedül van. Szinte látja, amint a ficsúr hanyagul rakja a lépéseit… egy-kettő… egy-kettő… keze a zsebében… a kulcsot szorongatja és nagyokat nyel az este örömére… ha-ha-ha… de ha este bedugja a kulcsot és próbálkozik… s már szívszorongva várja az a csapodár asszony… ha nyomja, forgatja, rángatja a zárat… ha a kemény gallérja megpuhul az izzadástól… ha ott állnak egymáshoz közel, az ajtótól elválasztva… vágyakozva… és ijedten suttognak egymásnak… és megrémülnek… ezerszer próbálják… és végül szomorúan, őrülten belenyugszanak a kudarcba… óh, Bosnyák szívét vad, újjongó öröm tölti el. Két, hatalmas öklét megrázza s beleharap az ajkába. Mintha a saját boldogságát mentette volna meg… Most megcsörrenti a három pengőt. Ez meg tiszta haszon! S ha holnap el mer jönni ez a ficsúr, majd vonni fogja a vállát; nagyon sajnálja, miért nem nézte meg jobban, ő átadta neki rendben… de ha sokat ugrál, hát úgy vágja mellbe, hogy elnémul.
– Bárcsak ilyen lenne minden férfi a világon – gondolja Bosnyák.
Közben dél lesz; esküvője óta nem hallott még ilyen szép harangszót. Megmosdva, frissen lépdel hazafelé, szinte fürdik a fényben. Ha már nincs egészen rendben minden nála, legalább rendet csinált másutt. Aj, de keserves képet vág majd a ficsúr. Hogy fog bőgni az ajtó mögé zárva az asszony. Jókedvűen fölkacag s a kezét dörzsöli. S a legelső koldusnak húsz fillért ad örömében.
