1.
1.
HÁZFELÜGYELŐ
Brucknerné, a házmesterné, nagy urasan Házfelügyelőné, a valóságban a suszterné, már harmadszor futott be a nagyszobába, megnézni, hogy Ilus készen van-e a terítéssel, díszítéssel.
Ilus valahogy készen is volt már a maga munkájával; a két asztalból összetolt nagy-asztal megterítve, a tányérok rendbe, ital, kenyér az asztalon, a virágok is szétosztva vázákban, a vázák asztalon, éjjeliszekrényen, nagyszekrények tetején, tükörasztalkán, még a kisszobában is, ahonnan kitették a fehér vaságyat, a villamoskalauz ágyát, aki albérletben lakik náluk, hogy több legyen a férőhely, mert ma sokan lesznek itten. Ilus egy vékony váza őszirózsát szorongatott a kezében, nem tudta, hová tegye, mert olyan igen-igen tele volt virággal minden, mintha csak esküvőre készülődnének.
– Hová tegyem ezt, Katus néni? – kérdezte lányos gonddal a nénjétől.
– Te lány, te lány, hát nincs szemed? Ahun van ni a pianinó, tedd a tetejére, hadd illatozzon Szunyognak, amikor rajta játszik! – pergett Brucknerné nyelve.
Ilus már tette is a vázát a fekete lakkozású pianinóra, kényesen helyezte el ott, egy kicsit gyönyörködött benne, hogy milyen jól fest fekete alapon a fehér virág.
– No, elég legyen már te lány, gyere iziben a konyhára, segíts nekem ott, a befőttet is tálba kell önteni, meg a savanyúságot, aztán pedig halad az idő, nemsokára itt lesznek a vendégek! – rendelkezett Brucknerné. És vitte magával Ilust, majdhogy nem kézenfogva, a konyhába maga előtt engedve sürgette befelé.
Kellemes ételillat terjengett a konyhában, sülthús sercegett a sütőben, reszteltkrumpli zsírosodott a lábasban, rétes piros háta hívalkodott a tűzhely tetején a tepsiben s körül mindenfelé tálak, üvegedények hevertek a konyhaszekrényen, asztalon, még Bruckner szerszámosládáján is, a vén kofferen, a «cipészműhelyen».
– No, odabent már minden rendben van, indulj csak a spejzba, hozzál ki savanyúpaprikát, uborkát és a középső állványon van egy nagyüveg befőtt, azt is hozd ki! Azt, amelyik az ajtófelé esik, gondolom az elég is lesz. Az üvegtálakba rakd ki a befőttet; a porcellánra a savanyúságot!… Járjon a kezed, gyorsan fordulj, mert még majd így érnek bennünket a vendégek! – vette ki a sültet a sütőből és az asztalra helyezte. – Így-e, szívem, szaporán csak, addig én fölvágom a húst!
Nagyot lélekzett, amikor befejezte mondókáját. Egy pillantást még Ilus után küldött; tekintete gyorsabb mozgásra ösztökélte a lányt. Aztán ügyesen szeletelni kezdte a húst. Keze még véletlenül sem ért a pecsenyéhez, a nagyvillával úgy fogta, forgatta, amerre kellett, hogy a késsel nyugodtan dolgozhatott, vághatta tetszésszerinti szeletekre a húst. Értette ezt, sok év gyakorlata bújt meg munkájában, volt ideje megtanulni a nagyságoséknál, akiké ez a ház és ahol szakácsnő volt.
– Ilus te, – beszélte a sült szeletelése közben, hogy könnyebben csússzon el az idő és a dolog – sokan lesznek itten máma! Te tán még nem is voltál ennyi ember között? – Most pontosan felsorolta a meghívottak neveit; egyet sem felejtett el a sok közül. – Tudod, – halkította a hangját bizalmasra – mindennel meg lennék elégedve, de hogy az a vastag asszony is itt lesz, ezzel nem akarok megbékélni… Mért kell annak itt lenni? Az ember mért hívta meg? Minek? Kinek? Annak, hogy én nézzem, amint tömi a bendőjét?… Te, Ilus te, ha valahogy ezt vissza lehetne csinálni!
A vastag asszony, Bakos szenes felesége. Brucknerné haragban van vele, csak az urával beszél. Régi harag ez már közöttük, a gyerekek miatt kaptak össze, Ödön, Brucknerné fia és a Bakos gyerek miatt. Még a nyár elején történt, egy vasárnap délután, amikor Bakos Brucknerral Reineréknél kártyázott, ittak a nagy melegben.
Egyszer csak jött a két fiú, Ödön sírva, könnyei marokszámra potyogtak. És úgy ordítozott, mintha nyúznák. Sűrű csuklások között elmondotta, hogy a Bakos-gyerek megverte. Brucknernét elfutotta a düh, neki esett a Bakos-gyereknek és alaposan megtépázta. A két apa, Reinerrel együtt az ablakból nézték, hogy mint veri Bakos fiát a házmesterné és nagyokat nevettek rajta. Bakos és Bruckner közös megértéssel azt mondták: – «A verés soha nem árt a gyereknek, csak használ!» – Nem is lett volna semmi következménye az esetnek, de Bakosné az emeletre fölhallotta fia jajveszékelését, megismerte bömbölését. Olyan gyorsan, mint akkor, még soha nem sietett le a lépcsőn. Az udvarban aztán csípőre tett kézzel állott Brucknerné elé és számonkérte tőle fia megveretését. Hiába mondta, hogy a gyerek megérdemelte, Bakosné csak haragra gyulladt és egy jó csomó sértést vágott a házmesterné fejéhez. Azt is mondta: – «Meglátszik, hogy szakácsnő volt!» – Brucknerné azt válaszolta: – «Nálunk odahaza, a faluba, ilyen kövér, mint maga, csak disznóban van!» – És sértés sértést követett; a két gyerek már kibékült egymással, el is tisztultak a láthatárról tovább játszani, amikor Brucknernét és Bakosnét a lakók választották szét, mert már nagyon közel voltak egymáshoz. A két apa, Reinerrel együtt, csak nevetett, talán még kedvök is tellett a két asszony veszekedésében. Lehet, hogy várták is, hogy a két asszony hajbakapjon? A veszekedésre ittak egyet és közösen kijelentették: – «Hónap már minden rendben lesz!»
De holnap bizony nem lett rendben. Brucknerné és Bakosné nem felejtették el a sértéseket. Többet nem köszöntek egymásnak; mint halálos ellenségek tértek ki egymás útjából. A két férfi békítése csak olaj volt a tűzre.
– Akkor mért is engedte meghíni, Katus néni? – kérdezte Ilus. Nem tudta megérteni, hogy valakit, akivel haragban vannak, mégis meghívnak Katalin-estre.
– Mért is engedtem?… Hm… Ez nem úgy megy ám! Akkor nem jönne Bakos se. Bakos pedig a bácsi barátja! De ha annak a vastagnak bőr van a képén, akkor nem tolja ide magát! De itt lesz, meglásd, ő lesz az első… Már csak azért is eljön, hogy jól tele rakja magát és engem azzal bosszantson. Ejnye, Ilus te, mi a csudát csinálsz? Hiszen abba az üvegtálba kompót jön! meg a másikba is. Hát mért tettél abba paprikát?… Nincs szemed?… Ereggy, ereggy onnan félre!… Istenem, Istenem.
Ilus pirult és félrehúzódott. A spejzajtótól mondta el mentegetődzését, kifogását: – Nem tudtam… Olyan mindegy az. Ez is tál és az is tál… Mindegyik tál!
– Ereggy már te bolond, a levesestál is tál, mért nem abba tetted a paprikát? – haragudott, meg nevetett is Brucknerné. Az üvegtálból a porcellántálba öntötte át a paprikát s a kiürített tálat Ilus kezébe nyomta. – Ugorj, mosd el, töröld el, de tisztára, hogy ne érezzen rajta a savanyúság!… Aztán vigyázz, nehogy megint összetéveszd őket!
Az előszoba ajtaja nyílott, vendégek jöttek. Reiner felesége, meg a nagyobbik leányuk érkezett meg Bruckner kíséretében. Benyitottak a konyhába, Reiner, a hegedűkészítő, beleszippantott az illatba; szeme csak úgy fénylett, amikor nyelvével csettintett.
– Kezét csókolom, szép Katalin!… Készül már? Készül?
Reinerné is köszönt és halkan Gizus is.
– Isten hozta magukat minálunk! – mosolygott Brucknerné. – Kicsit korán jöttek, az igaz, maradhattak volna még, hiszen csak a szomszédban laknak – beszélte félig tréfásan, félig komolykodva. – No de mindegy, már itt vannak és nem lesznek kidobva! Reiner úr, menjen csak maga az urammal és Gizikével a nagyszobába, befelé no, Reinerné naccsád, maga maradjon itt, segítsen nekem! – kérte bizalmas kedvességgel. Aztán az urához fordult: – Indulj, vidd Reiner urat!
– Én bizony nem megyek! – ellenkezett tréfásan Reiner. – Menjen az asszony! Úgy is illik! Egy asszony, egy férfi…
Pillanatokig mindnyájan nevettek, Bruckner kis bajuszát huzogatta; így tesz, ha jókedve van.
– Köll is nekem férfi! – vágott vissza Brucknerné. – Menjen csak befelé, ott a bor az asztalon, aztán igyanak az urammal! Mer már látom, hogy annak is nagyon fénylik a szeme!
Reiner még viccelődött, de csak a konyha küszöbén, aztán az újabb unszolásokra Brucknerral és Gizivel bevonult a nagyszobába. Reinerné bement a konyhába, ahol Brucknerné már kész szóval fogadta.
– Most mondja már, Reinerné naccsád, az uram meghívta azt a vastag asszonyt is! Na, mit szól ehhez? – kérdezte és keze megállt a munkán. Ilus úgy fordult, hogy minden szót halljon, munkájával már végzett, de ott pepecselt, törölgette a tálak szélét. Nénje észrevette és rögtön intézkedett, hogy ne álljon ott üresen: – Illus te, látom, készen vagy a munkáddal, itt most nincs rád szükség, ereggy csak be, játsszál a kis Gizikével! Aztán szaladj ki Ödönért, hídd be!
Ilus csendben, szótfogadóan kifordult a konyhából.
– Így van, igen, az uram meghívta!
Reinerné olyan arcot mutatott, mintha ezt még nem tudná, holott Bruckner már elmondta nekik, hogy kik vannak meghíva.
– Csak nem? – mondta tettetett álmélkodással.
– De bizony. Ne is lepődjön meg, ha majd itt látja. Igen, az uram meghívta és az el is fog jönni. Mert annak olyan vastag bőr van a képin, mint akár a csípője. Méteres…
Reinerné körülfuttatta szemét a konyhában. Gyorsan megállapította, hogy mi lesz a névnapi vacsora. Megelégedetten vett tudomást mindenről, amit látott, könnyedén bólogatott, úgy, mintha az Brucknerné szavainak szólna.
– Én is gondolom, hogy eljön – felelte. – Higyje el, kedves Brucknerné nagysád, ha én az ő helyében lennék, nem jönnék el. Ezt csak úgy mondom, hogy kettőnk között maradjon!
Brucknerné szeme csillogott, hogy Reinernében megértőre lelt. A sült felszeletelésével elkészült, tálba rakta, a tálat a sütő tetejére tette, a rétes helyére. Most ahhoz fogott tiszta késsel.
– Tudja, nem haragudnék, hogy eljön, nem! De akkor legalább ide a konyhába legyen az első útja. És kérjen meg engem; mert én vagyok a megsértett és nem ő. Azt mondta; különben hallotta, milyen ocsmány szája volt? Nahát, most mondja, ilyen egy… egy perszóna! Mintha én szégyenleném, hogy mi voltam? Nekem nincs mit takargatnom, nem úgy, mint neki, a maga dolgával. Hiszen amikor ebbe a házba került, olyan sovány volt, mint a kis ujjam. Aztán a férje meg deli, szép szál, erős, igazi ember volt. Most nézze meg őket!… Hej, ha az a szegény ember nem szégyenlené, ugyancsak gyönyörűket mondana! – lehalkította hangját. – Soha nem hagy békét az urának, éjjel-nappal kellene neki. Látja, ezért olyan kövér, az ura meg, mint a kóró. Szegény embert majdhogy el nem viszi a szél. Az az asszony lerágta róla a húst.
Az előszobából Ilus hangja hallatszott, ahogy az ajtó felnyilt; Szunyogék érkeztek meg. Közvetlen utánuk Schön suszterék. Szunyogék a második és Schönék az első udvar földszintjéről. Mindkét család hozott magával egy-egy gyermeket. Bebólogattak, beköszöntgettek a konyhába, csak úgy, a becsukott ajtó üvegjén keresztül és már mentek is Ilus vezetése mellett, vídám hangulatban a nagyszobába.
Ez pár pillanatig lekötötte Brucknerné figyelmét, leginkább a gyerekek. Nem tetszett neki, hogy gyermekeket is hoztak, arcán élesen tükröződött ez s hirtelen meg is mondta Reinernénak:
– Mondja már, minek ide gyerek? Nem a gyerekek lettek meghíva! – Rögtön észrevette, hogy ezzel a kijelentésével eljárt a szája, mert hiszen Reinerné is hozott gyereket magával. Még majd megsértődik, gondolta s igyekezett módosítani szavainak értelmét: – Aztán, ha meg olyan csendesek lennének, mint a magáé, kedves Reinerné naccsád! De nem, mert ezek olyanok, mintha hét ördög bújt volna beléjük… Csak azért nem szeretem, ha gyereket hoznak. Ilyeneket. Mert ezek igazán nem olyanok, mint a magáé… Igazán, kedves Reinerné naccsád, mért nem hozta el a kisebbiket is?
Reinerné nem hitte el, hogy Brucknerné őszintén beszél, mert már elégszer hallotta, amikor gyerekeit, ha az udvaron játszadoztak, leszidta, lehordta. Megsértődött, de nem mutatta és úgy tett, mintha a házmesterné minden szavát elhinné. Azért jól eltemetve visszaszúrt:
– Hát igen, ide nem is való gyerek. Egy ilyen estére. Az enyém is rövid ideig lesz itt; különben is mi hamar megyünk. Sándornak korán kell fölkelnie, egy olcsó, eladó zongoráról címet kapott. Rövid, kereszthúros; azt hiszem Bösendorfer. Úgy-e, az üzletet csak nem mulaszthatjuk el? Ebben a drága világban!
– No, azért igazán maradhatnak – mondta megnyugodva Brucknerné. Nem vette észre a szúrást, Reinerné nagyon finoman adta. – Óh, a kedves férje bírja az italt és az éjjelezést! Maga meg alhatik holnap egész nap, nem úgy mint én! – eresztett útnak egy sóhajt.
Újabb vendégek érkeztek. Baumann, a virstlis érkezett meg a feleségével. Baumannék gyerek nélkül jöttek, mert nekik nincs, de a gyerek helyett nagy csokor őszirózsát hoztak. Brucknerné megkocogtatta az ablakot, mert majdnem elsiklottak az ajtó előtt.
– Szerbusztok! – De nem tartotta szükségesnek, hogy belátogassanak a konyhába, így tovább küldte őket: – Csak befelé, befelé! Odabenn majd találkozunk!
Brucknerné tegeződött Baumannékkal. Régen ismeri őket, még akkortól, amikor még külön élték napjaikat. Brucknerné hozta őket össze, ő volt a házassági közvetítő.
– És tuggya, aranyos Reinerné naccsád – folytatta Brucknerné halkan Bakosnéról a félbeszakított beszédet –, az a vastag asszony nem elégszik meg, mint más asszony, hanem mit tudom én, talán fehér… – Hirtelen elhallgatott, mert az előszoba ajtaja ismét nyílott és most Bakos és felesége érkezett meg. Brucknerné, amint észrevette, azonnal elmerült a dologban, csak az egyik szemét dobta ki az ablak üvegjén, lopva figyelte Bakosnét. Egész csendesen mondta Reinernének: – Na, már itt is van! Úgy-e, igazam volt?
Pont az utolsó szóra lépett a konyhába Bakosné. Az ura tolta be. Bakosné nagyokat fújt, húsos ajkát szétnyitotta, szeme gyorsan pislogott. Látszott rajta, hogy csak az ura unszolásának engedett.
– Na, jöttem magához, Brucknerné naccsád! – mondta kedvességet erőltetve az arcára. – Eljöttem, már csak azért is, hogy egyszer vége legyen közöttünk a haragnak!… No, haragszik-e még? Én tudom, hogy az a büdös kölök volt az oka mindennek!
Nem mondta, hogy melyik és éppen ezért Brucknerné magasra felütötte fejét. Szembenézett Bakosnéval és élesen kérdezte:
– Melyik?
Bakosné egy hatalmasat fujt. Pillanatig hallgatott, farkasszemet nézve a házmesternével.
– Az enyém, az a bitang! – mondta keserű megadással.
Brucknerné megkönnyebbült. Úgy érezte, hogy győzött. És Reinerné is hallotta, nem lehet letagadni. Így már más, így aztán lehet békülni.
– No, az enyém se különb ám! – válaszolta kegyes engedékenységgel.
Reinerné kihasználta az alkalmat, kiosont a konyhából. Örült, hogy Bakosné felváltotta.
Brucknerné és Bakosné észre sem vették Reinerné eltünését. Közöttük megeredt a beszéd; mindegyik a másikat védte, önmagát okolta. Önmagukat lehordták mindennek.
– Én voltam a bolond, én voltam a hirtelen – mondta Brucknerné. – Igazán sajnálom, ne haragudjon aranyos Bakosné naccsád!
Egymást túlszárnyalták a sok hazugsággal. Egymást szédítették, bolondították, és mindketten tudták, hogy hazudnak. Csak egymás szemébe kellett nézniök és már tudták, hogy minden csinált, mesterkélt.
Lassanként a hiányzó vendégek is megérkeztek. Egyik-másik, amelyik délután nem küldte el virágját, magával hozta. S a gyerekeket is. Az előszobában is már mindenütt virág állott, a nagy- és kisszobában nem fért el; a gyerekektől visszhangos volt az egész lakás. Ödön úgy jött haza, hogy észre se vették s vörös macskáját nyúzta pajtásai között.
Bruckner Reinerrel kinézett a konyhába, rábíztatni feleségét a tálalásra. És hogy egy darabka húst lopjon.
Szerencséje volt, felesége a beszélgetésben úgy elmerült, hogy a Reiner háta mögött sikerült elcsennie egy falatka húst. Kómikus pózban gyömöszölte szájába. Tele szájjal mondta:
– Kati, hallod? tálalj már! A vendégek éhesek.
Bakosné kigurult a konyhából.
– Mennyünk no! – kiáltotta, s vitte kövérségét a nagyszobába. – Aztán együnk!
Odabent Szunyog belecsapott a zongorába. Egy modern dalt kezdett játszani. Rögtön, az első akkordok után fölhangzott az ének is.
– Látod, már a zongorához ültek, énekelnek, pedig még nem is ettek! – nevetett Bruckner.
Reiner vele nevetett:
– Azért énekelnek, zongoráznak, mert éhesek! – mondta nagy nevetésében szinte kiáltva.
Brucknerné a tűzhely körül forgott:
– Ilust küldd ki, hogy segítsen! – fordult urához, amikor a sültet leemelte a sütő tetejéről.
Most bejött Grünfeldné, a földszínt 9-ből és mintha semmiről se tudna, mi van itt, a mosókonyha-kulcsot kérte.
– Ajvé, – nézett be a nyíló ajtón, – hiszen maguknál, kedves Brucknerné nagysád egész bankett van.
A házmesterné tudta, hogy mért akar mosni Grünfeldné holnap. De nem szólt. Most nem akart haragot. Lakatot tett a dühére.
