FEKETE LAJOS: BALKÁN
FEKETE LAJOS: BALKÁN
A hegyek forró kövein kigyózó
alattomos utakra emlékezem
és a nagyarcú, fekete emberek
szúró-kutató tekintetére,
amikor megtudták, hogy magyar vagyok. –
Mint sötét szirmú, mérges virágot néztek,
környeztek kétkedő halászok, de estére
kelve a Moráva partján már együtt figyeltük
lobbanó lángok fényét a hegyekben.
Tücskök, a balkáni füstös tamburások
itt is úgy dőlnek a gyepes kerevetre
mint a Tiszaháton s fekete hangszerük
foszladozó húrján ősi dalok zengnek.
Csak az éjtszakák itt mintha tüzesebbek,
mintha ragyogóbbak lennének mint nálunk;
ki tudja az éjben vajjon mi világol,
vagy milyen fájdalom szárnyasodik épp most
évszázadok titkos, nagy-nagy távolából.
alattomos utakra emlékezem
és a nagyarcú, fekete emberek
szúró-kutató tekintetére,
amikor megtudták, hogy magyar vagyok. –
Mint sötét szirmú, mérges virágot néztek,
környeztek kétkedő halászok, de estére
kelve a Moráva partján már együtt figyeltük
lobbanó lángok fényét a hegyekben.
Tücskök, a balkáni füstös tamburások
itt is úgy dőlnek a gyepes kerevetre
mint a Tiszaháton s fekete hangszerük
foszladozó húrján ősi dalok zengnek.
Csak az éjtszakák itt mintha tüzesebbek,
mintha ragyogóbbak lennének mint nálunk;
ki tudja az éjben vajjon mi világol,
vagy milyen fájdalom szárnyasodik épp most
évszázadok titkos, nagy-nagy távolából.
… A Moráva habja társalog magában,
a viz fodra kérdez, a partok felelnek,
mig meleg görög szél suhan át a tájon.
Hanyattfekve, csendben beszélgetünk szerbül
egyazon csillagról melyet együtt látunk
és amely reszkető fényével ragyogva
itt éppen úgy csillog mint csillog északon
most a magyaroknak.
Beszédünk egére sötétebb csillagot
is szórt a pillanat: sötétebb lett a szó;
véres fővel menekvő harcosok
szelleme mintha föltámadott volna
letünt századokból s itt robogna rajtunk
keresztül e völgyben, úgy feküdt mellünkre
feketén a szó: Rigómező!… Rigómező, – nyögtem
magyarul s ők szlávul zokogták a szélbe:
ó, Kosovo Polje… ó, Kosovo Polje…
a viz fodra kérdez, a partok felelnek,
mig meleg görög szél suhan át a tájon.
Hanyattfekve, csendben beszélgetünk szerbül
egyazon csillagról melyet együtt látunk
és amely reszkető fényével ragyogva
itt éppen úgy csillog mint csillog északon
most a magyaroknak.
Beszédünk egére sötétebb csillagot
is szórt a pillanat: sötétebb lett a szó;
véres fővel menekvő harcosok
szelleme mintha föltámadott volna
letünt századokból s itt robogna rajtunk
keresztül e völgyben, úgy feküdt mellünkre
feketén a szó: Rigómező!… Rigómező, – nyögtem
magyarul s ők szlávul zokogták a szélbe:
ó, Kosovo Polje… ó, Kosovo Polje…
