HAJDU HENRIK: TAVASZ
ahogy a Nap arany káprázatából
látóköröm fölé emelkedett!
mosolyodtól egyszerre kivirultam,
mint egy vén kóró április delén.
de tűzvarázsod dermedt rostjaimban
fölbugyborgatta a mihaszna vért.
csupán én ágaskodtam a magasba,
hogy jobban lássalak a dics mögött.
Leveleim fázósan kókadoznak –
lefoszlik róluk minden égi jel.
A menny bezárul, hüvös szél süvöltöz
s a vizeken sötéten áll a jég.
Ha hasztalan kapaszkodnám utánad,
dübörgesd rám a legdúlóbb vihart!
hadd kergetem finom sugárcsóvádat,
amíg a vész pozdorjává gyalul!