VAS ISTVÁN: NYÁRI ÉNEK
ott röpköd már a fákon át,
nagytestü, barna nő a nyár,
jön és kinálja mákonyát.
a kő, a víz, a fák, a lég,
amott két karcsu kék virág
halkan és boldogan elég.
figyelni – árnyas unalom –
s örülni majd, ha lágy köd ül
a dombokon, az utakon.
mint árva, fiatal növény,
hallgatni gyorsan megtanul
kapuk előtt a jövevény.
meguntam felhőt hajtani,
a föld alól egy furulya
szegény szavát kihallani.
meguntam már e két ekét,
nem pótolhatja ért kalász
az ifjúságnak szép hevét.
az is, mi szembenéz velem,
az ég, mely kéklőn fennragyog
s a hernyó is a levelen.
vagyok a gonosz és a hős,
a mult ahány borus titok,
az énvelem mind egyidős.
szalad a vad, sötét folyó,
mindent, mi van, megmérgező,
mindent magányba burkoló.
de mind rokon az idegen,
hiába az egész világ,
csak az van, ami idebenn.
kinézek, visszahuz megint.
Mélyragyogásu, ifju nyár,
ott messze száll és visszaint.