Nagypál István: ALLAH AKBAR! • Germanus Gyula – Révai
Nagypál István: ALLAH AKBAR! •
Germanus Gyula – Révai
Germanus Gyula – Révai
A «rejtélyes» Lawrence ezredes könyve óta – amelyben az egyetlen rejtély a mű nagy közönségsikere volt – úgy látszik divatbajött Arábia. Germanus Gyula könyve egyik igen aktuális terméke ennek az érdeklődésnek; különös és élvezetes keveréke az útleírásnak, önéletrajznak, tanulmánynak, lírának és kalandnak. Egy gyermekkori élmény – Vámbéry Ármin példája – indította el Germanust az iszlamológia ezeregy útja felé; s meg kell adni, lelkiismeretesen készült a legfőbb útra: Mekka «meghódítására». Éveket töltött Indiában, az ottani mohamedánok között, átrágta magát a moszlim vallástörténet ezer ágbogán, keleti és nyugati forrásmunkáin, s végül, mint a kairói Azhar-mecset és egyetem sejkje, maga is hívő mohamedánná lett. Miután kellőképpen elmélyedt az egyiptomi mohamedánizmus tűzhelyén a zarándoklat bonyolult liturgiájában, nekiindult a nagy feladatnak, a többi igazhívővel együtt, egyszerű szakállas sejk módjára. Apróbb kalamitások árán eljutott Mekkába, elvégezte a zarándoklat összes előírt állomásait, s ottartózkodása alatt volt ideje, hogy iszlámkutatásai mellett éles szemnmel ismerje meg ezt a furcsa, az ősi nomádság és a modern autókultúra között táguló felemás világot. Így derül ki, hogy minden titokzatosság addig tart, ameddig a benne való hit. Semmi rejtély nincs Mekkában – legföllebb a fanatizmusban kicsapódó emberi lélek rejtélye, ami azonban máshol is föllelhető, csak talán kevésbbé ártalmatlan formában. Germanus biztonságban járkált a városban, még Ibn Szaudhoz is bejutott, holott tudták róla, hogy európai – de egyben hívő is, s ott ez a fontos. Kisebb kellemetlenségek csak érdekes, gyakran unikumszámba menő fényképeinek fölvétele közben érték.
Ami a könyvet hatalmas ismeretközlő anyagán túl is kitünő olvasmánnyá teszi, az pompás írói ökonómiája: ügyesen keveri az ismeretterjesztő részt a személyes élménnyel, a Korán lírai idézeteit romantikus kóborlásokkal; mikor már szédülni kezd a fejünk a mohamedán szekták összebogozott származástanától, helyes megérzéssel egy mulatságos, humorral fűszerezett novellisztikus történetet kapunk utána. Több ilyen novella-csira tarkítja a könyvet, élénken mutatva a szerző szerényen megbuvó írói képességeit. Hogy milyen öntudatosan dolgozik a hatáskeltés eszközeivel, azt legjobban ott mutatja meg, ahol saját megtérésének s a moszlim hitben való eksztatikus föloldódásának részleteit írja meg. Ha ezeknek a részeknek százszázalékos valószínűségében kételkedik is talán az ember – mintha érezni lehetne mögöttük az író kissé cinikus kacsintását, «az ügy érdekében» – e részek impulzív, elhitető, magávalvivő ereje mesterségbeli írói teljesítmény.
Az élmények és értekező részek kellő egyensúlyban vegyített aránya nemcsak az iszlám külső történetéről ad sokoldalú képet, hanem a belsőről is: a szellemtörténetről. Érdekesen mutat rá a mohamedán vallás rugalmas és végeredményben türelmes belső demokráciájára; éppen ez a tolerancia ad lehetőséget fanatikus szélsőségek kialakulására, – mint ez más jellegű demokráciákban is látható. De egyben belső fegyelmet is jelent, s a mindenki számára megközelíthető vallásos kielégülés és hierarchia-mentesség folytán eleven és tényleges hatóerő még ma is, miután politikai súlyát nagyrészt elvesztette. Germanus könyvének talán legkomolyabb érdeme, hogy ezt a hitbéli szerkezetet, a «titokzatosnak» kikiáltott keleti ember lelkét az egyetlen magyarázható módon közelítette meg: a saját gondolatai és érzelmi síkján, belülről kifelé.
Ez a rugalmasság és fegyelem még ma is alkalmas keret a politikai mozgalmakra. A vahabiták újjászülető, nacionalista Arábiája szigorúan moszlim hagyományú – hiszen a Korán az autó és géppuska használatát is megengedi, az angol és olasz ügynököket viszont csak addig, amíg szüksége van rájuk. A müezzin, aki hangszórón át kiáltja el esti fohászát – a mai iszlám beszédes szimbóluma. Germanus ügyesen állítja szembe ezt a saját multjában gyökerező arab újjászületést Egyiptom Európát majmoló, kapkodó, mélyebb szociális gondolat nélkül való felszínes kultúrtörekvéseivel. Ahol Indiáról szól, ott pedig plasztikusan mutatja meg azokat a változásokat, amiket a moszlim hit harcos mivolta a misztikusabb hajlandóságú, szelídebb vérmérsékletű hinduk között kapott. Külön kellemes meglepetés Germanus friss, humorral melegített, temperamentumos íráskészsége, ízes és vonzó stílusa. Bizonyítja, hogy a tudományos stílusnak nem kell okvetlen száraznak lennie, s ugyanakkor az ismeretterjesztő könyv nem jelent szükségképpen nivócsökkenést. A fontos az, hogy aki írja, necsak tudós legyen a talpán, hanem – mint Germanus példázza – író is.
