Jankovich Ferenc: A világ felett
egyszer a nap is megremeg,
szemét lehunyja s feketén
az Isten torkába mered.
- bölcsője koporsója lesz -
röppenj ki, fény, aludj ki, láng:
ordas sötétség éje ez…
házak közt, Város, járok én,
mint rossz álom, egy agyvelő
pislogó tekervényein.
Üzd messze jajgató fiad -
Ébredj fel, Város, villogó
karmu sötétség fojtogat…
nézem ragyogó körmötök -
az órákon a mutatók
sétálnak, telnek a körök -
- jaj annak, aki szendereg -
és ki ébred fel holnap itt?
Belepnek szemfedő ködlök…
meddig kisérsz még engemet?
Készen a nagy viharra, rég
hordom halottas ingemmel.
megvenni ébredésemet -
akasztott testem, mint egy cégér
lebegjen a Világ felett…
sötét szakálla ránk borong -
keblére hajtja bölcs fejét
az Isten is, és ránk zokog:
cseppjei égnek dermeteg…
Ébren vagyok - kelj fel, Világ,
altasd el síró gyermeked…